Elbeszélő költemény a sárkányról


Egyszer volt hol nem volt,
Talán még igaz is volt,
Túl a messzi üveghegyen,
Túl az összes zöld füveken
Élt egyszer egy gonosz sárkány,
Egy barlangban lakott árván.
Zöld volt a pikkelye,
És volt neki ezer feje,
De nem volt ő nagyon gonosz,
Még azt sem mondhatjuk, hogy rossz,
Csak éktelenül csúnya,
Nem állt neki semmilyen gúnya,
És folyton csak vicsorgott,
Sőt, sokszor morgott.
Nem szerette őt ezért senki,
És senki nem főzőtt neki enni.
Szomorú is volt ő nagyon.
De egyszer, egy szép napon,
Akkor kicsit boldogabb volt.
De csak azért, mert nyár volt.
Szegény sárkány így élt egyedül,
És várta, hogy egyszer legyengül.
Unalmas volt ez így nagyon.
A sárkány aludt az avaron,
Vagy úszott a folyóban,
És néha aludt a barlangban.
Nincs is róla mit mondani,
Sem feje neveit elsorolni,
Mert bizony abból sok van!
Minden fejnek saját neve van.

Egyszer aztán úgy gondolta,
A király lányát elrabolta.
Jött is érte a sok vitéz,
Ki majd a sárkány szemébe néz.
Eddig rendben, na de melyikbe?
Kétezer szeme van a hüllőnek!
Kettőt levágtak a vitézek,
Így hulltak egyenként a fejek,
Míg szegény sárkány nyakai
El nem kezdtek kopaszlani.
Így maradt egy feje neki,
De nem tudta hogyan nevezni,
Mert nem emlékezett arra,
Hogy melyik fej illett a nyakra.
Így hát maradt névtelen.
Aztán egy bús reggelen
Megszökött a királylány,
De nem bánta a sárkány.
>>Sokat beszélt az asszony,
Hát menjen, van más gondom!<<

Várt rá a nagy munka:
Kilencszázkilincvenkilenc fej a nyakra,
Ezt bizony nem könnyű növeszteni...
De nem is fogja többé elveszteni!

Íme hát a tanulság,
A fekete-fehér igazság:
A királylány öl és butít,
Fejben is jól megkurtít.
Fejedet soha ne veszítsd el!
Különben a jogászom perel.
Copyright!
Erre nem tudok rímet.

Ez a vége,
Fuss el végre!