„Az vagy, amit megeszel”, mondták. Hát így állunk. Testem ezernyi megölt állat. Állatok, akik helyett már én mozgok, akik energiája már engem hajt. Az izmok, amikkel a ceruzát mozgatom, hajdan talán szárnyak, combok voltak. Más részeim nemrég még azzal voltak elfoglalva, hogy ne csússzon hiba a fotoszintézisbe, vagy hogy borsószemként elég vizet tudjon magába szívni. Nátrium-glutamát vagyok, E 202, „ipari szalonna”. És mégis: én én vagyok.
„Az vagy, amit megeszel”, mondták, és a könyvekre gondolok, amiken átrágtam magam, beszélgetésekre, melyek belém égtek. Bal szívkamrámban régen meghalt emberek mondatai visszhangzanak, agyamban egymásnak feszülő gondolatok vívják csatáikat, miközben újabb és újabb eszmék marják be magukat idegszálaim közé. Ez a kavalkád, ez a káosz, ez vagyok én, rendetlen rendszere korábbi ember-káoszok gondolatainak.
Csak múltunk állandó, jelenünk, jövőnk maga a változás. Sejtjeim milliói pusztulnak el ebben a percben is, hogy helyüket újaknak adják át, milliárdnyi apró halál az életem.
Majd egyszer, mikor atomjaim már más lények testét alkotják, a még meg sem fogant gondolataim talán más emberek gondolatgomolyagjaihoz csatlakoznak. Ahogy bennem az ősök, bennük én is tovább élek.
Figyelj hát tetteidre, gondolataidra, mert ezek lesznek azok, amik túlélnek téged, ezek azok, amik egy még talán meg sem született emberben gyökeret eresztve megváltoztathatják a világot.
Az vagy, akik voltak, és akik lesznek, belőled lesznek.