Az űrhajó sebesen siklott az űr végtelen óceánjában, és miközben elhaladt egy gázbolygó mellett, megkerülve azt, egy fényes csillag felé vette az útját. A szürke űrjáró nem volt valami jó bőrben. Bal oldalán sérülések rondították el külsejét, pattogó szikrák jelezték, hogy nemrégiben valami katasztrófa érte a járművet. Sistergés és ropogás kísérte a hajó útját, bár ezt nem igazán lehetett hallani, mivel a világűrben nem terjed a hang, lévén hogy egyáltalán nincs atmoszféra, vagy bármi egyéb. Csak a sötétség, és a csillagok halovány pontszerű fényei.
A hajó pilótafülkéjében összetört műszerfalak, szikrázó berendezések, törmelékdarabok mindenütt. A falakat beborította a genny sárga ragacsos vér, a műszerfal előtt eszméletlenül hevert a pilóta. Teste remegett fájdalmában, ahogy harcolt az életben maradásért, bár sérülései nem adtak reményt a túlélésre. Társa lassan és óvatosan felé nyúlt csápjaival, és végig simította ragyás zöld bőrét. Tudta, már semmit sem tehet érte, és csak némán lehangoltan figyelte, ahogy az csendben öntudatlanul haldoklott. Furcsa mód megnyugvást és örömöt látott annak arcán, mintha azt súgná neki, hogy: „köszönöm, már minden rendben van, hazaértem”

A negyvenkettedik sugárút kereszteződésében állta a forgalom. A dugót egy nemrégiben bekövetkezett karambol okozta, egy Ford Fiesta kíméletlenül átrongyolt egy fiatal férfin, aki nem törődve a piros jelzéssel, megpróbált átrohanni az úton. Most vérbe fagyva hevert a placc közepén, és miközben a rohammentő megérkezett, még tudatában létének arra gondolt, hogy most már biztosan nem fog beérni a munkahelyére. A mentősök kipattanva az autóból, azonnal nekiláttak a férfi ápolásának, felvéve a harcot immár sokadszor a halál ellen. Felmérve a sérülés súlyosságát azonban már tudták, hogy nem sok esélyük van, el fogják veszíteni ezt a csatát. A férfi szíve megállt, és azonnal előkerült a defibrillátor, hogy újra indítsák az életfunkciókat.
- három, kettő, most! Kiáltott az orvos, és a sérült mellkasának nyomta a műszert.

„a pilóta megvonaglott a törmelékkel borított pilóta fülke padlóján, csápjai begörbültek a teste alá”

A férfi teste megvonaglott, ám a szív nem indult meg. Még egyszer! Utasította a társait az életmentő
- három, kettő, most!

„a pilóta szájából sárgás, sűrű folyadék lövellt ki a padlóra, beborítva társa csápjait melyekkel a fejét tartotta. Ne hagyj itt testvérem, küldte a telepatikus üzenetet a haldokló pilótába, de mintha az nem vette volna a jeleket, szenvedései közben mégis, ámulattal telt gondolatokat küldött vissza. Nem értette ezeket a gondolatokat, nem fogta fel értelmüket, csak azt látta és érezte, hogy perceken belül meg fog halni csápjai közt, és semmit sem tehet ellene”

Az orvosok fellélegeztek, amikor a férfi szíve megindult újra.
- jól van, most már talán kibírja a kórházig. Mondta határozottan. Gyerünk nincs vesztegetni való időnk. Villámgyorsan berakták a balesetet szenvedett férfit a mentőautóba, és vijjogva megindultak a legközelebbi kórház irányába…

„csalódottan, eleresztette társát csápjaival, és hagyta, hogy a feje a padlóra zuhanjon. Vége. Már nem vette a gondolatait, már nem érezte energiáját, meghalt. Lassan felegyenesedett, és miközben a hajót lekapcsolta a robotpilótáról, és visszavette az irányítását, az utolsó gondolatokra próbált emlékezni, amiket társa küldött neki haldoklás közben önkéntelenül is. Föld, emberek, baleset, mennyország. Csupa értelmetlen szó és kifejezés, amiket nem tudott hová tenni. De bármit is látott haldoklás közben, nem lehetett félelmetes, mivel boldog volt. Nagyon boldog”

Köszönöm, már minden rendben van, hazaértem…