Újra rámtört, újra bekopogott hozzámlelkem eltemethetetlen szörnye, aki csak arra várt, hogy gondolataimban tért hódítson magának. A szörny pedig a lehető legalávalóbb, és leggonoszabb nevet viselte… Magány. Kimondani is szörnyű. Az elveszettség, az egyedüllét, és én magam. Ezt jelenti számomra. A társnélküléséget, azt hogy nem tudom megosztani a gondolataimat mással, csak a tollammal és egy ócska papírlappal. Ez az én magányom. De legalább kellemes szerető. Nem szólt rám, ha későn értem haza, elnézte, hogy dohányzom, megihletett akkor, amikor már könnyem kicsordult egyenesen a friss írásomra, és megpecsételte a kéziratot örökre, megmásíthatatlanul. Az én magányom. Nem másé. Legalább ezt nem vehetik el tőlem. Hűséges, és már olyan régóta kitart mellettem. Le is mondtam arról, hogy gyermekemnek láthatom az első lépését, hallhatom angyali, halt, és talán más számára érthetetlen hangját, ahogy rám mosolyog, és annyit mond…: Apa! Soha nem ölelhetem magamhoz, és soha nem érezhetem feleségem féltő gondoskodását, ahogy a frissen készített ebéddel vár, amikor hazaérek a munkából.. Álom marad ez mind. Örök, elérhetetlen álom.