sirpalee : Alkímia

2010-08-19 16:01:38

Egyszer réges régen, olyan régen, hogy a sziklákra vésett emlékek is az elenyészetté váltak, élt egy fiatal, de az ifjúsága ellenére is elszánt festő. Festő volt egyáltalán? Vagy csak egy olyan ember, aki az világát szerette volna csak megmutatni a többi embernek? Hogy találjon olyat, aki elfogadja azokat, és nem pedig egy hatalmas kalapáccsal berohanva formálja a saját ízlése szerint? Nem tudni, mik vezették ezt az ifjú lelket, a saját vágyai, saját érdekei, vagy valamiféle elhivatottság. De ez nem is lényeges.
A festő fiatalon fogta magát, és nekiindult a nagyvilágnak, új és új feladatokat, kihívásokat keresve. Néha-néha letért az útjáról, és időlegesen elfelejtve az alkotást, és az azzal járó örömöt. De mindig talált valamit, ami visszahozta erre az útra. Egyszer az utazásai során egy elhagyatott, romos és öreg palota maradványai mellett vezette el az útja. Nagyon fáradt volt, és a következő település is messze volt, így betért az elhagyatott házba, menedéket keresve. De ahogy nagy nehezen kinyitotta az óriási rozsdás fémajtókat, a kívülről üresnek tűnő ház, már egy másik arcát mutatta. Habár a bejárat mögött elé táruló hatalmas hall egy részét itt-ott benőtték a növények, és a vakolat nagy része is átázott, repedezett volt, a földön mindenfelé különböző fura jelekkel teleírt papírokat fújdogált a falak résein betüremkedő szél. Könnyedén elkapott egy felé fújt papírdarabot, és megpróbálta értelmezni a ráírtakat.
Elsőre egy egyszerű mondatnak tűnt az írás, de csupa rövid, és ilyen szövegkörnyezetben értelmetlen szó egymás után rakásának tűnt. Emellett a sokszor előtűnő kulcsszavak mellett, sok-sok hivatkozást látott más papírdarabokra. Hamar feladta, mivel túl sok mindent kellett volna egyszerre látnia, és túl sok hivatkozást kellett volna ismernie, hogy megértse a szöveg lényegét.
- Ne nyúlj a papírjaimhoz! – halott egy ideges, és rémült hangot felülről – Ki vagy te? Hogy merészelsz bejönni a házamba? – Ahogy felnézett a hatalmas lépcsőn, egy lefelé rohanó alakot látott. Középmagas, teljesen átlagos termetű fiatal férfi volt, hosszú, kissé megkopott eredetileg fehér köpenyt viselt, amit mostanra már a sok szennyeződés megváltoztatott. Kócos rendszertelen, kissé őszülő haja mellé, egy vastag keretes, szintén megviselt szemüveg, és a szája sarkából kilógó meggyújtatlan cigaretta társult. Egyenesen oda rohant hozzá, és bárminemű engedélykérés nélkül kitépte a papírt a kezében, és miután elmélyült arccal a földet bámulta, keresett egy üres helyet és lerakta oda a papírt. Majd hátralépve büszkén tekintett az ismét rendszert alkotó papír halomra. Újra az ifjú festő felé fordult, és újra kérdőre vonta.
- Mit keresel itt?
- Menedéket, elfáradtam, és nagyon messze van a következő település. Nem tudtam, hogy van élet az ódon falak mögött. Én csak el akartam rejtőzni az éj hidege elől… - a férfin látszott a zavarodottság, és hogy megbánta az előző kirohanását.
- Ne haragudj, kissé leköti mostanság a kutatásom. Elszoktam az emberi társaságtól. – zavartságát próbálta rejteni egy nevetéssel – Persze megszállhatsz estére a házamban, keress magadnak egy üres szobát, és ott elalhatsz. – majd minden egyéb szó nélkül hátat fordított, és elrohant.
A festő nem akarta firtatni, hova is tart a vendéglátója, örült az ingyenes szállásnak. Fogta magát, és keresett egy jobb állapotban lévő szobát, és ledobva magát az ágyra, gyorsan elaludt.
Nem tudott sokáig pihenni, pár óra múlva furcsa zajokra ébredt. Mintha az egész ház pár percenként megremegett volna, a rozoga falak miatt az egész eseményt félelmetes recsegő zaj kísérte, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatott volna az egész épület. Megrémisztette az egész, és nekiindult megkeresni a zavaró történések forrását. Követte a mély dübörgéseket, amik egyre mélyebbre és mélyebbre vezették a kastély még jobban elhagyatottnak tűnő részeibe. Miután lejutott az épület alatt meghúzódó bonyolult és összetett pincerendszerbe, pár perces keresés után megtalálta a forrást. Egy félig nyitott ajtó mögül halvány, kékes-zöldes fény tört utat magának a folyosóra, és kísérteties árnyalatot adva annak. Kissé reszkető kézzel, de benyitott az ajtón.
A férfi (tudós, mérnök vagy egy egyszerű őrült, nem tudta eldönteni) egy halom különböző színű és árnyalatú üvegcse előtt rohangált fel-le, és különböző tégelyekbe öntve, keverte, kavarta őket, majd elmélyült ábrázattal szemlélte a végeredményt.
- Szabad? – szólalt meg a férfi háta mögül. A kíváncsisága, és a színek világa legyőzte a félelmét. A tudós kissé megrémült, ahogy hirtelen meghallotta a hangot, de ahogy meglátta a festő szemében a magáéhoz hasonló elhivatottságot, félreállt, és bármilyen segítség nélkül átadta a másiknak a terepet.
Előrelépett, és gyengéden végighúzta a kezét a különböző színű üvegcséken, majd behunyva a szemét, megpróbált valami kedveset és különlegeset elképzelni. Vett egy mély levegőt majd, mint egy megszállott össze-vissza kapkodva az üvegek között, az egyik legnagyobb tégelybe öntötte azok tartalmát. Egy földön talált rozsdás fémcsővel nekiállt, és összekeverte a folyadékokat, majd hátralépett a tudós mellé, és együtt szemlélték a végeredményt.
Ezúttal nem robbanás, vagy gázkicsapódás lett a jutalmuk, hanem a tégely tartalma elkezdett forrni, majd felpúposodott, és egy nagy pukkanással mindkettőjüket a szivárvány különböző árnyalataiba öltöztette. Pár pillanat múlva, egy apró, törékeny kis virág emelkedett ki, és tárta szét a felhasznált folyadékok színeiben pompázó és világító szirmait.
- Ez micsoda? – kérdezte a tudós, ahogy értetlenkedő arccal egyre közelebb ment a kis virághoz.
- Élet.
- Ilyet is ki lehet keverni?

Egy régi kis rövid szösszenet, egy nagyon közeli barátom ihlette...

Komment írásához lépjél be, vagy Regisztrálj!