Garpeer : Perspektíva és észlelés

Tartalomjegyzék

Bevezető ^

Az itt leírtakat tessék komolytalanul venni. Ez a kis írás inkább vita- és gondolatindító szeretne lenni, a benne megfogalmazottakat nem akarom és nem is tudom tudományos érvekkel alátámasztani. Ez nem „tudományos értekezés”. Ezek pusztán az olvasmányaimból és gondolataimból lerakódott eredmények, ha valamivel nem értesz egyet, szívesen meghallgatom a véleményedet

Az egyik célom az, hogy ráébredjünk, hogy az, amit mi magától értetődőnek és természetesnek tartunk, valójában egyáltalán nem az, csupán olyan mélyen belénk ivódott, hogy már fel sem merül, hogy másképpen is lehet nézni a dolgokat.

De hogy tisztább legyen, miről is beszélek, vágjunk bele.

Perspektíva ^

Az ókori egyiptomi ábrázolásokat mindenki ismeri. A híres „nagy felületek törvénye”, ahogy művészettörténet órán hallhatja az ember. Általában azt hiszik, hogy azért így ábrázolták a dolgokat, mert nem ismerték a „fejlettebb” módszereket, azonban léteznek olyan ábrázolások, ahol a kart és a vállakat oldalról, tehát a mi szempontunkból „jól” ábrázolták. Azonban ez nem egy embert, hanem egy szobrot mutat. (Felhasználható képet sajnos nem találtam a neten.)

Tehát ismerték, és tudták használni ezt a módszert, azonban úgy vélhették, hogy akkor mutatják be a lehető leghűbben az ábrázolt személyt, hogyha a legjellemzőbb formáit mutatják meg. (Ugyanez az elgondolás az alapja például a kubizmusnak is.)

Még egy furcsa adalék: azokon a domborműveken, ahol mindkét láb látszik, vagy két bal, vagy két jobb lába van az illetőnek, mint például itt. Erre nem igazán tudok magyarázatot

Azzal, hogy az egyiptomi művészek megmutatták a takarásban lévő testrészeket is, valójában jóval többet tudtak megmutatni a az ábrázolt tárgy formájából, mint a mi perspektivikus szabályokat követő rajzaink. Így ezek a képek kicsit a mai térképeinkre hasonlítottak: mi például magasságvonalakkal jelöljük a hegyek magasságát és formáját, így jóval pontosabban tudjuk „leírni” az adott hegyet, mintha valósághűen ábrázoltuk volna felülnézetből.

A perspektíva a feltalálása óta – a vonalak enyészpontban való találkozásának pontos megszerkesztése a korai reneszánsz vívmánya – olyannyira elfogadottá vált, hogy mostanra szinte kizárólag ezt tartjuk a helyes ábrázolásnak, annak ellenére, hogy ez sem tökéletes. Ugyanis a valóságban soha nem láthatjuk azt, amit egy, a perspektíva szabályai alapján készült kép mutat. Szemünk ugyanis folyamatosan mozog, és az egyes ugrások közötti képeket rakja össze agyunk az általunk észlelt képpé, tehát valójában perspektivikus képek sokasága alkotja bennünk az észlelt képet. Azonban mivel ennek ábrázolására jelenleg nincsen módunk, szabályrendszerünk, vagy egyáltalán elképzelésünk, jelenleg a perspektivikus képet fogadjuk el „helyesnek”.

Képzeljük el azonban – a technikai részleteket figyelmen kívül hagyva - , hogy képesek vagyunk az észlelt élményt úgy megjeleníteni, ahogy valójában érzékeljük a valóságot. A fényerők olyan különbségeit jeleníthetjük meg, amit, bár minden nap érzékelünk, mégsem fogjuk fel. Egy teliholdas éjszakán a megvilágítás értéke 0.27 lux, míg napfénynél 32000-130000lux. Mégis mindkét esetben alkalmazkodunk a környezethez, és látjuk a tárgyakat, pedig a megvilágítás nagyságrendekkel nagyobb nappal. Esetleg másik érdekes kérdés a periférikus látómezőn észleltek ábrázolása. Ez is hozzátartozik látásunkhoz, mégis kísérletet sem teszünk, hogy belekomponáljuk például egy képbe, igazából nem is tudjuk, mit látunk, hiszen ha odapillantunk, már nem periférikus …

Ezzel csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy az általánosan érvényesnek tekintett perspektivikus kép sem az egyetlen „jó” megoldás a feladatra, bár nekünk kétségkívül ez tűnik a legtermészetesebbnek, azonban ne felejtsük el, hogy ez a természetesség jórészt tanult dolog, így – mint minden emberi szabály –, ez sem biztos, hogy örök érvényű marad. Olyan, mint a többi tudományos elmélet: helyesnek fogadjuk el, és tanítjuk mindaddig, míg nem találunk valami jobbat.

Formák észlelése ^

Kezdjük egy kísérlettel: tegyél magunk elé egy poharat, és mondd meg, milyen formát látsz.

Ha a válaszod a „henger”, akkor ki kell ábrándítsalak. Amit látsz, egyáltalán nem henger, legjobb esetben is csak egy téglalap, bár valószínűbb, hogy egy oválisokból és egyenesekből álló forma képe vetült retinádra. Agyad azonban – mivel már megtanulta értelmezni a körülötted lévő világot – a látványt „lefordította” arra a geometriai alakzatra, ami a legvalószínűbb az adott helyzetben.

Ha ezt nem tenné meg minden egyes pillanatban, egyszerűen képtelenek lennénk értelmezni a világot, mivel folyton változó alakzatokat érzékelnénk csak magunk körül. (Némely agyi rendellenességeknél talán az ilyen funkció hiánya, vagy hibás működése okozhatja azt, hogy például egyesek nem képesek az arcokat felismerni. Ha valaki többet tud erről, érdekelne.)

A látott formák értelmezésekor az agy mindig a legegyszerűbb megoldást „húzza elő a kalapból”. Hogy érthetőbb legyen, nézzük a következő példát:

Ha megkérdezném, hogy milyen síkidom látható a legfelső képen, majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy a kört mondanád. Pedig ez a 8 pont egyértelműen meghatároz egy négyzetet, sőt, egy nyolcszöget is. Mégis a kör lesz a válaszod, hiszen ez a legegyszerűbb megoldás a feladatra.

Agyunk, mivel hozzászokott a minket körülvevő és érzékelt 3 dimenziós térhez, a látottakat ennek a térnek a segítségével értelmezi, még akkor is, ha a valóság esetleg valami teljesen más, mint ahogy mi azt érzékeljük, ahogyan ezt a következő ábrák is mutatja:

Ha furcsállunk is valamit az első képen, nem keressük eme furcsaság okát, hiszen az összkép beleillik a kép által ábrázolt térszeletről alkotott „mentális térképünkbe”. Ha most megkérnélek, hogy rajzolj vázlatot a képen szereplő elemekről felülnézetben, valószínűleg nem okozna gondot.

A második képet nézve viszont egyértelmű, hogy a vázlatod alapvetően hibás lenne, mivel agyad itt is a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldást választja a végtelen sok értelmezési lehetőség közül.

Agyunknak ez a „fordítóképessége”, ami azt szolgálja, hogy elviselhető legyen az információáradat, ez nehezíti meg a modell utáni rajzolást, akár kockáról, akár aktról van szó. Ugyanis meg kell kerülnünk ezt a természetes mechanizmust, hogy a tárgynak olyan vetületét tudjuk megalkotni, ami felidézi a tárgyat. Félre kell tenni azt a tudást, hogy ami előttünk van, az egy kocka, hiszen legtöbb esetben a rajzon egyetlen derékszög sem lesz, mégis mindenki tudni fogja róla, hogy kockát rajzoltunk, és elfogadják, mint a kocka tökéletes vetületét.

A mostanában felkapott és divattá tett jobb agyféltekés rajzolás is igazából erről szól. Félre kell tenni a bennünk létrejött sémákat, és pusztán a látott irányokat, foltokat vegyük figyelembe, a tudatos értelmezés nélkül.

Az észlelt forma, ugyanúgy, mint minden más, felfogható jelként is. Nem magát a tárgyat látjuk, pusztán a felszínéről visszaverődött fénysugarak által a szemünkben lévő fotoreceptorokban keltett elektromos jeleket észleljük, amiket agyunk állít össze „képpé”.

Így tehát a kép, amit észlelünk, nem maga a tárgy, csak egy, a tárgyra utaló jel. A szemiotika (jelelmélet) szerint a jelek értelmezését befolyásolja a jel környezete is. Így, ahogy a szavaknak is csak azért van értelme, mert egy adott nyelv keretén belül értelmet adunk nekik, úgy a formák is csak azért utalnak egyes tárgyakra, mert elfogadjuk azokat a tárgy valamilyen természetesnek tűnő vagy mesterséges leképezésének. Hogy érthetőbb legyen, nézzünk ismét egy példát:

Ha megkérdezném, mik a fenti alakzatok, a válasz nagy valószínűséggel kör, hatszög, háromszög és trapéz lenne. Azonban ezeknek az egyszerű formáknak a jelentése is megváltozhat, hogyha más kontextusba helyezzük őket:

Tárgyak ábrázolása ^

Az eddig elmondottak után világos lehet, hogy egy adott tárgy papírra vetése soraán önként lemondunk arról, hogy magát a tárgyat jelenítsük meg. Célunk pusztán annyi lehet, hogy ennek az objektumnak egy, vagy több, általunk fontosnak tartott vetületét megragadjuk. Ez lehet forma, szín, a tárgy által keltett érzés, vagy akár olyan elv is, amit a tárgyban vélünk felfedezni.

Bármennyire is megszoktuk, be kell látni, hogy egy tárgy perspektivikus ábrázolása semmivel sem természetesebb, mint bármelyik más vetületének megragadása. Az, hogy ezt tartjuk „valódinak” csak környezetünk és kultúránk hatása. Így arra bíztatok mindenkit, próbáljon meg elkalandozni a leképezések között. Fontosnak tartom, hogy az ember képes legyen pontos perspektivikus rajzot készíteni, hisz ez az, amit „igaz” ábrázolásként elfogadunk. Mégis, senki ne rettenjen meg attól, hogy valaminek más, nem kevésbé igaz megjelenését is megpróbálja megragadni, hiszen ezzel nemcsak új eszközt találhat, hanem a környezetét is jobban megismerheti.

Végszó ^

Röviden ennyi lett volna mára, nem tudom, volt-e haszna belőle valakinek, de remélem, azért egy kis gondolkodásra késztet pár embert arról, hogy mennyire igaz az, amit valóságnak hiszünk, és mennyiben köszönhetjük mindezt agyunknak és környezetünknek.

Elnézést a kicsit összeszedetlen írásért, ez egy elég hirtelen ötlet volt, így is örülök, hogy meg tudtam írni

Ajánlott olvasmányok (Igazából azért ezeket ajánlom, mert ezeket olvastam):

Ernst. H. Gombrich: Művészet és illúzió
Rudolf Arnheim: A vizuális élmény (Az alkotó látás pszichológiája)
Sean Hall: Amikor az óriáskígyó lenyeli az elefántot (Kommunikáció jelekkel – bevezetés a szemiotikába)

felhasznált fotók:

Köszönöm a figyelmet!

Garpeer
(2010-03-03)
8748 olvasás

Ugrás a lap tetejére