Halványzöld fűszálak
Egy fiatal férfi indult haza az építkezésről. Még mielőtt kilépett volna a forgácslap takarófal mögül még megállt és mosolyogva visszanézett. Ím, az első álma válik valóra: krómacél és üveg szédítően józan és precíz harmóniája, a vasbeton mámorító szerkezete és a modern építészet tiszta vonalainak szimfóniája. Egy hónap és kész.
- Főnök! El ne vigye a kobakot!
Egy zöld kezeslábast viselő őszülő munkás rohant felé, kezét lóbálva. A fiatal férfi elmosolyodott és tétova mozdulattal a fejéhez kapott majd leemelte róla a sárga munkavédelmi sisakot. Igazából fogalma sem volt, ki ez a pasas; nem ismeri a cég munkásait, de ami azt illeti nem is érdekli egyik sem. Ám maga a tény, hogy ezek a cementporos, mocskos, izzadó férfiak kezének munkája járul hozzá a város új és természetesen eddigi legfantasztikusabb monumentális épületének építéséhez - ráadásul az ő tervei, az ő saját tervei alapján - és maga a felhőtlen jókedv arra ösztönözte, hogy miután visszaadta a tökfödőt - milyen muris szó! apja hívta mindig így - megveregesse a férfi fehér porral borított vállát és széles mosollyal - azzal, amellyel az első lépést megtette a cégfőnöknél az idáig vezető úton... hiába, ezek az aggszűz vállalkozók... - közölje vele elismerését.
- Maga jó munkás. Profi kőműves.
- Burkoló vagyok, kérem.
- Nem számít. Kérjen fizetésemelést.
Mire a férfi - burkoló vagy kőmíves, nem mindegy? lehetne akár lekvárzsibbasztó is - felocsúdott és utána érdeklődött volna, hogy mégis kitől, miért és mire hivatkozva a fiatal tervező már rég az utcán sétált.

Kivételesen nem kocsival jött be a városba, tekintettel a sztrájkra. Úgy gondolta, hogy ha az a sok sok ember, aki hétköznap metrózik és buszozik most mind autóba száll, és elfoglalja az útját - az ő útja, elvégre ő használja rendszeresen, nemde? - akkor ő nem is idegesíti magát miattuk, inkább taxiba száll. De már elküldte a kocsit és nem hívott újat. Természetesen nem nagy kanyar előkapnia divatos, modern mobiltelefonját és kérni egy másikat - ám most valahogy az elégedettség, a szép idő és természetesen az a kifejezetten csinos nő, aki az imént libegett el mellette arra ösztönözte, hogy sétáljon legalább egy kicsit. Átmehetne valamelyik hídon... vagy a Szigetre... esetleg beülhetne egy pub-ba valamelyik bevásárlóutcában. Vagy egyszerűen követhetné azt a finom kis nőcskét.

Szapora, mégis laza lépésekkel indult meg a könnyű tavaszi ruha és hosszú fekete haj ritmikusan friss lobogása után. Nem sietett utolérni, igazán. Épp csak egy kicsit - véletlenül, ez evidencia -, egy aprócskát gyorsabban szedte a lábait, ennyi az egész. Csak követi a ringó mozgást, az energiát és megkérdezi, mitől van ennyi életereje? Hisz ő maga már rég nehezen vette a levegőt, ahogy caplatott felfelé a kibetonozott hegyi úton. Mégis, habár levegőt nehezen kapott, amint lehuppant a nő mellé a padra, melyre az már leült a hars réttel szemközt azonnal előkapta vékony és elegáns cigarettatárcáját.
- Rágyújt, kisasszony?
A férfi csinos arcára úriember-mosolyt varázsolt, azt a fajtát, amit minden nő messziről, nagyon messziről felismer. Azt, mi azt mondja: "édes, tudjuk mindketten, hogy mit akarunk, csak fussunk még pár tiszteletkört, hogy ne érezd magad kurvának".
- Nem, köszönöm.

Csak ennyi. Lágy hangon mondott köszönet egy cinikus mosoly kíséretében. A nő kényelmesen hátradőlt és szemét - kék, olyan kék mint az ég, mint a tenger és mint a város reggeli csillámlása a hatalmas üvegfelületeken amiket én terveztem, olyan kék mint a krómacél, mint a visszaeresztés színe nemesítés után - lehunyva könnyen, semmiberévedő, szabadságízű félmosollyal tartotta arcát - igen, ez az a szín, ez a halvány de életteli amilyenre festetem majd az irodám falát - a szelíd Nap sugarainak útjába.
A férfi szép komótosan, ráérősen rágyújtott. Egyik lábát hanyag mozdulattal átdobta a másikon és csak úgy mellesleg, szinte véletlenül letette a kezét a padra - az már csak a ráadás, hogy pont hozzáért az összes ujjhegyének egy-egy kis sejtnyi, egy kis gondolatnyi része a nő combjához. Egyikőjük sem szólt vagy mozdult, csak a kis kékezüst füstcsík ritmikus bodrozódása és a rőt parázs időnkénti felizzása mozgatta meg a néma eget.

Sercegés. A cigaretta nagyon halk sercegése, ahogy a hő közeledik a füstszűrőhöz. A férfi gondolkodás nélkül pöckölte el a még égő csikket - a szivárvány lágy íve is hasonló - füstölgő röppályát vésve a tiszta légbe. Sercegés. Nedves földön elhaló parázsé és barnára perzselődő fűszálaké.
A nő arcán árnyék suhant át ahogy ezt látta. Két szemöldöke összeszaladt, szeme rése összeszűkült, homloka hirtelen ráncba rándult. Mire azonban a férfi feléfordult volna - lerakta a lábát és alkarjaival saját combjaira támaszkodva hanyagul dőlt előre és féloldalasan, alulról vigyorgott fel a nőre - már írmagja sem maradt a pillanatnyi megrökönyödés és szemrehányás csekély mimikai megjelenésének - nyoma sem a két ráncnak az orrnyereg tetején.
- Attila vagyok.
Pillanatnyi csend.
- Flóra.
Egy tévedt cinke röppent át épp felettük - tekintetének látszögébe beleesett a piros padon ücsörgő két árny: az idegen férfi és az ismerős, de sosemlátott nő.

A férfi kissé furcsának találta az ötletet, hogy pont ott találkozzanak és például ne egy divatos kávézóban igyanak valamit ahonnan továbbvihetné a nőt táncolni vagy moziba -édesmindegy, hova - aztán pedig a lakásába, hogy megmutathassa neki a szép, kényelmes franciaágyát.
Lassú, ráérős léptekkel sétált felfelé ugyanott, ahol pár órával korábban is - miért pont itt? nem normálisak ezek nők, komolyan nem normálisak -, ám akkor sietősen baktatott a nő után. Azért némi vigasz mégis akadt: nyilván terve van, kész menetrendje a mai estére, azért akar itt találkozni megint. Legalábbis nagyon reméli, hogy így van.

Az órájára nézett, de az égvilágon semmit nem látott. Másik kezével benyomott egy aprócska gombot a szerkezeten, mire a modern és férfias óralap - kijelzi a dátumot, a napot, az órát, percet, másodpercet, épp csak kávét nem főz, fantasztikus, egyszerűen fantasztikus. Hálás érte, hogy ezt kapta anyjától a diplomájáért - zöld fénybe burkolózott földöntúli, morbid, szinte eszelős színt festve a férfi arcára. Még van tíz perce. Helyes. Azalatt bőven felér - persze a nő késni fog, a nőknek illik késni egy-két percet.
Megállt útjában. Sokkal könnyebb állva rágyújtani, mint menet közben. Hogyne. Zsebéből egy doboz gyufát kotort elő - egy neves szórakozóhely vékony reklámdobozát - és nagy nehezen - pont ilyenkor kell otthon hagynia az öngyújtóját, a francba, reméli tényleg otthon van, és nem veszítette el valahol -, legalább öt szál kettétörése és szétdobálása után rágyújtott.

Már legalább félúton járt. Vagy már többet ment? Nem számít. Tulajdonképpen nem tudja, mi fogta meg a nőben - természetesen az az isteni izmos feneke és a kerek válla, ekkora hülyeséget, hát mi más? -. Tényleg nem érti (Sercegés. Bodrozódás. Kesernyés.), elvégre nem osztja nézeteit: nem tetszenek neki az új építésű házak - azt mondta olyanok, mint egy-egy fényesre suvickolt és felállított dominó, hát nem abszurd? Nem ért semmihez - , nincs érzéke a modern és újszerű dolgokhoz, pedig haladni kell a korral, komolyan haladni kell. Még mobilja sincs - micsoda barbarizmus mobiltelefon nélkül élni! - és otthoni vonala sem - no ezt meg is érti, mi a fenének vezetékes szám, ha az ember úgysincs otthon és mégis mindig elérhető? - , sem internete, semmi ilyesmije. Bár tulajdonképpen ez sem tragédia, elvégre nem e-mailezni akar vele, csak le akarja fektetni. Dehogy akar ő vele sokat társalogni - a végén még kiábrándulna, és undorodva rántaná maga alá a testét. haha, ez vicces, undorodva dugná meg. tulajdonképpen így is-úgy is megteszi -, se telefonon sem élőszóban.
Már csak pár lépés volt hátra. Néhány méter. Kissé csalódott, mikor a tisztásra ért - persze gondolta, hogy a nő még nem lesz ott - és senki sem várta. Körülnézett, szemét nehezen szoktatva a sötéthez - noha legalább fél órája gyér a közvilágítás a közelében, még mindig nem lát semmit - kémlelte a fák és bokrok halvány sziluettjét. Vállat vont; majd jön.
Megfordult, a padhoz sétált, hogy leüljön. Amint a réttel szemközt került ismét, meglátta mozogni az egyik fát. Kishíján felugrott ijedtében, szíve mindenesetre vadul kalapált, tüdejében bennrekedt a levegő és vérnyomása ijesztően megugrott, de szinte ugyanabban a pillanatban ráébredt, hogy csak a nő az. Hogyan is téveszthette el ringó járását?
Gyorsan elmosolyodott - seggsötét van, úgysem látszik belőle semmi, legalábbis ő szinte semmit nem lát körvonalakon kívül, de ez a mosoly szinte ösztönös volt - és felállt üdvözölni a nőt. Mikor egész közel ért már az arcát is látta, sminktelen - fura, hogy nem festi magát -, halványfényű, kedves félmosolyú arcát. Egy lépést tett felé és már köszönésre nyitotta a száját mikor a nő hirtelen egy gyors és hosszú lépéssel, szinte ugrással egészen közel, nagyon közel lépett hozzá és minden előzetes jel vagy szó nélkül finoman, alig érintve ajkát megcsókolta. Csak egy fél pillanatig tartott, nem tovább, a férfinak mégis elnyílt a szája a csodálkozástól. Feje üresen kongott.

És aztán szemét az üres rétre nyitotta. Senki. A kutya nem volt még ott, nemhogy a nő – persze, késik, ennek így kell lennie, de az istenit, ez a bevillanás olyannyira életszerű volt, hogyha nem volna ennyire materialista természetfelettinek vélné, vagy saját vágyai kivetítésének, de hát ez mind baromság, nem? - , és ő maga is a padon ült még kezében a már holt csikkel. Cipője orra előtt épp utolsót villant a kihullott parázs, mikor lenézett.
Megint megnyomta a gombot – még egy perc van a találkáig, ő meg már itt ül, remek, vajon a nő mennyit késik? – és elégedetten hátradőlt ugyanazon a pattogó festésű avítt padon amin délután is ültek.
Lágy szellő – az a fa most tényleg mozog? – kerekedett, nedves, tavaszi illatokkal terhes, bódító és izgató szag. Néma csend követte és halott mozdulatlanság. A férfi csak most vette észre, hogy elhallgattak a tücskök – nem is tudta, hogy a városban vannak tücskök – és azok a fura zümmögő bogarak sem zümmögnek. Megint megmozdult egy távoli fa – fenébe a fákkal, a fák nem mozognak, ő lesz az! – , hogy őrületbe kergesse ide nem illő szemlélőjét. Ő volt.

Zöld villanás, gyorsan, rejtve, ne lássa a fényt. Két percet késett. Pompás.
Egészen más ruha volt rajta, hosszú, könnyű, bő lengése a vágynak. A fiatal férfi – mint ahogy az imént képzelte – felállt és meg sem várva a nő reakcióját kezet csókolt neki. Bőre hideg volt és lágy, ám mégis meleg és érdes, síkosan selymes és mozgékony, akár a tűz. Felnézett sötétben világló elefántcsontarcára – még mindig nem értette, mit akar itt ettől a nőtől, hiszen bármikor bárhány bármilyen lányt kaphat, neki ez aztán tényleg nem akadály és úgy, ahogy akarja – és sötéten csillámló, most feketének tűnő kökényszemébe. Szépnek látta, szelídnek és vadnak. Alig fért a bőrébe.
Egy szó nem esett köztük. Nézték csak egymást pár másodpercig, óráig, világig, ki tudja? Ő bizonyosan nem. Furcsa érzése támadt, mintha meglelt volna valamit, ami nélkül eddig nem élhetett de ezután sem tud majd. Idegen érzés volt és nyugtalan tudat.
Megcsókolta a nő sima homlokát. Lassan, puhán és kedvesen – soha nem adott még senki homlokára csókot, hát nem homokos ő, minek is tette volna, nem is egy szentimentalista naiv balfasz – időzött felhevült ajkaival a márványbőrön. Elvesztette tudatát, identitását, gondolatait és mintegy külső szemlélőként figyelte saját testén belülről önmagát – csak teste vágyai maradtak, melyek most kínzón, égetőn, hirtelen kerekedtek felül.
Érezte hátán a friss fű simogatását és a tavalyi torzsák agresszív szúrását. Orra megtelt a termékeny természet és buja női test egymáshoz oly hasonló aromáival, üres agyának látását elhomályosították a hormonok és teste automatikusan, ösztönszerűen mozgott, keze magától szorított, medencéje kérdés nélkül lökött. Nem emlékezett rá, mikor került felül.
Nem tudott betelni vele – látványával, érzésével, tapintásával. Halvány gondolatszilánk, mint felszálló hajnali köd jelent meg korholó képként szürkeállományának valami még ép és tiltakozó részén a borotválatlan genitáliákról és a természetes földön történő aktusokról, de a fehérizzásszerű kábulat, a tompán és erősen lüktető mámor elmosott mindent, de mindent.

Talán álmodott. Talán álmodta az életet. Nem történt se gyorsan, se hirtelen, nem előzte, vagy övezte villám, vihar vagy vámpírok tánca feláldozott szüzek fölött. Nem.
Egyszerűen csak úgy érezte, a nő alatta maga a minden. Nem ember. Látta amint földön elterülő haja belevész a fűbe, gyökeret ver, és friss hajtásokat hoz, szecessziós volutaként ívelő kacsokat hajt a szemöldöke, és fehér teste élénkebb, feszesebb, életteltelibb mint eddig. Látta öltájékánál a kígyózó, sötétben feketének látszó leveleket. Fűszálakat. Gyökereket.
Nem volt ideje felocsúdni vagy tiltakozni, sem menekülni vagy kiáltani, pedig végtelenül lassan történt az egész. Felelevenedtek a fiatal, kusza fűszálak, a még félig kopasz, halványzöld fák közelebb lopóztak és a szúrós cserjék zord, száraz ropogással vártak. A régi, kopott pad szomorúan nyögött.
A férfi két tenyerét a nő puha melleire tette, mintegy belső parancsra. Érezte a finom bőr alatt a hús természetellenes, fürge mozgását, mintha éhes kukacok százai nyüzsögnének keze alatt. Azonnal átfonták gyöngén gyilkos futók lágy szárai, és már érezte, ahogy csupasz combján is mászik fölfelé az élet. Nem tudta, mi történik pontosan, csak sejtette, ahogy magábanyeli a nő, szó szerint és véglegesen. Érezte saját enyészetét és teste vad, lázas iramát. Érezte. A teste érzett mindent.
Egész lényét hatalmas ívfény, gyönyörűséges mámor töltötte be az utolsó pillanatban, mikor görcsös rándulással feszültek meg már fáradt izmai és elöntötte az ilyenkor szokásos megkönnyebbült üresség tökéletes homálya. Boldogan hanyatlott a nőre, bele a korahajnali növények tobzódón örvénylő ölelésébe.

Másnap, mosolygós, kövér délelőttön kicsi városi fiúcska játszott a réten épp egy terebélyes hárs alatt. Szülei nem messze egy kockás pléden üldögéltek és figyelték a fűben bogarászó csemetéjüket.
Valami tompa, piszkosfehér fényhiány mattult a fűben. Apró, jóltáplát ujjacskáival egy még meg nem emésztett, vagy tán ottfelejtett pici csontot emelt fel, szabadított ki a barna föld szövevényes mélyéből. Nézte egy darabig, forgatta ujjai közt, tűnődött rajta – mi is ez, mi is légyen véle? -, majd vállat vont és hevenyészve kicsiny gödröt túrt a puha földbe.
Öt perc múlva elfeledte.