Nemrég furcsa álmot láttam
Kies, kopár, vad síkság
Por és hamu, néhol csontok
Elszórva pár halott ág

Hátam mögött homályos táj
Élettelen, tompa kép
És az úton, merről jöttem
Nem volt más, csak pár emlék

Balomon egy apró szörny jött
azt mondta, ő Fényhozó
Legtöbbbször csak csendben nézett
Néha megállt, s szólt pár szót:

„Pihenj”, „Tanulj”, „Dalolj”, „Alkoss”
És ha én ezt nem tettem
Fejcsóválva, borús arccal
Némán tovább jött velem

Meg kell valljam, gyakran láttam
homlokán a ránctengert
Szavainál saját vágyam
Sokkal jobban érdekelt

Mert az ösvény, melyen jártunk
Pompás várak felé vitt
És ahogyan közeledtünk
Egyre nőttek tornyaik

Mire végül odaértünk
— Másodpercek? vagy egy év? —
Szemem, mintha mennyet látnám
Vonzotta a tornyos ég

Nem volt világ, nem volt semmi
Csak a csodát figyeltem
Földöntúli ragyogása
Szikrát csiholt lelkemben

Önkéntelen nyúlt ki kezem
Érinteni kőfalát
Odaérve azonban már
Semmi követ nem talált

Ég beborult, föld remegett
Recsegtek a kastélyok
Körülöttem, merre néztem
Minden torony leomlott

Színes semmik dőltek, hulltak
Csapódtak be süketen
Sosemvolt és sosemlesz vár
Romjai közt lépkedtem




Fényhozó csak csendben nézett
Majd a földre mutatott
Mert a talpam zöld mezőn és
Virágokon taposott