Ma is sötét az éjszaka.
Bár az ég tiszta, a Hold csak halvány ívként pislákol, feletted a Tejút pedig gyengén világít. Felnézve eszedbe jut, mit is tudsz róla: ez a fényes sáv nem más, mint egy pár száz milliárd csillag alkotta galaxis általunk látható része. Mindenki tudja. Általános iskolás anyag.
De most… hirtelen érzed is.
Egy kibaszott galaxis belsejéből pislogsz kifelé, miközben egy, a belsejében izzó, fortyogó érccel terhes vékony falú kőgolyó alattad, veled együtt száguld. Kilométerek tízezreit tetted meg az elmúlt másodpercek alatt, pusztán a gondolatba is beleszédülsz.
Érzed, hogy része vagy ennek a rendszernek, egy élő, gondolkozó, döbbent része. Érzed, mennyire nem emberi léptékű a világ, érzed, hogy bár egy rendszert alkotsz mindennel, felfoghatatlan távolságok választanak el szinte minden mástól. Érzed, hogy tested minden egyes atomja milliónyi élőnek és élettelennek volt már része és érzed, hogy ez a következő évmilliárdok során is ugyanígy lesz. Érzed magadban a rég halott csillagok porát. Érzed a létezés szüntelen kavargását.
És csak állsz, csendben nézve a csillagokat és… mosolyogsz.