: Könnyű döntés

Minden céges rendezvényen elérkezik az a pillanat, amikor tudod, hogy itt az idő gyorsan és csendben lelépni. Nekem akkor jött el ez az idő, amikor már csaknem negyven perce voltam félreállítva egy asztal mellé és Péter épp másodszorra fogott hozzá kiértékelni a cég üzleti félévét, majd a „prémium” szónál véletlenül arcon köpött, mit sem véve észre a dologból.
Péterről elég annyit tudni, hogy a főnököm, és nem Peti! Soha nem is volt az, talán még gyerekkorában sem.
Nem nyúltam az arcomhoz, nehogy zavarba hozzam a félrészeg igazgatót, bár valószínűleg azt sem vette volna észre, ha visszaköpök. Ehelyett segítségkérőn körbenéztem a széles teremben, ám legnagyobb megdöbbenésemre kollégáim korántsem velünk voltak elfoglalva, ehelyett egymás vállát fogva szépen libasorba rendeződtek.
-Jaj ne! – gondoltam magamban – Ugye nem a szerelemvonat…
És abban a pillanatban már fel is csendültek Demjén Rózsi legismertebb dalának első akkordjai.
-A szerelemvonat! – csillant fel Péter szeme – Gyere, álljunk be!
-Kösz, most nem. Inkább itt megvárlak! – próbáltam túlordítani a zenét, miközben bal mutatóujjammal oda mutattam, ahol álltam, mintegy nyomatékot adva ezáltal szavaimnak. Figyeltem, ahogy mind a százötvennégy kilójával próbálja utolérni a „vonatot”, majd kipirosodott, diadalittas arccal sikerül megragadnia a hátul álló vállát tömzsi, izzadt ujjaival. Néztem néhány másodpercig a sok vonatozó idiótát, akik egész évben azzal foglalatoskodtak, hogyan lehetne minél jobban alá tenni egymásnak, itt pedig artikulálatlanul üvöltve a szerelemvonatot egymás vállát szorongatják. Végül elemeltem még három sósperecet az üvegtálból és határozott léptekkel elindultam a kijárat felé.

Az előtérben bal kezemmel megragadtam a táskám fülét, miközben jobbommal nagyot taszítottam a súlyos fém ajtón, majd kiléptem a fénytelen, nehéz éjszakába. Megálltam egy pillanatra az ajtó előtt, hogy mélyet szippantsak a tiszta levegőből. Jól esett a benti izzadságszaggal keveredett cigarettafüst után, szinte éreztem, ahogy a tüdőm az agyammal együtt tisztul a hűvös levegő hatására. Hangos dörrenéssel vágódott be mögöttem az ajtó. Összerezzentem a hang hallatán. Órámra néztem, a benti neonfénytől feltöltődött mutatók halványzölden világítottak. Hajnali fél kettő. Jól esett volna még álldogálni az ajtó előtt, de tudtam, ha vége lesz a vonatozásnak, és feltűnik, hogy nem vagyok ott, elkezdenek majd keresni.
-A vonat nem vááár… - jutott el hozzám a dal egy részlete a fémajtón át. Még egy utolsót szippantottam a nyirkos levegőből, majd elindultam a parkoló másik vége felé, hogy megkeressem az autót. Egyetlen lámpa sem volt az egész környéken, ráadásul a hold és a csillagok sem siettek ma éjszaka a segítségemre. Arra emlékeztem, hogy a parkoló másik végében álltam le, de ebben a sűrű sötétségben nem tudtam megállapítani, melyik az én autóm. Megálltam a sorok között, hogy kihalásszam zsebemből a kulcsot, majd a karomat magasra emelve megnyomtam a nyitás gombot. Borostyánsárga villogás jelezte a Volvo helyét.
-…nincs megállás… - hallottam bentről egy újabb foszlányt.
-Nincs bizony. – mondtam félhangosan, miközben kinyitottam a Volvo hátsó ajtaját, hogy bedobjam a táskát. A bőrülés halk nyikorgással köszönt, mikor behuppantam a vezetőülésre. A kulcsot az indítóba helyeztem, majd félállásba fordítottam. Néztem, ahogy a műszerfalon egymás után villannak fel, majd alszanak el a különböző színű fények, miközben a cd-s rádió halk zümmögéssel betöltött néhány másodpercnyi zenét a memóriába a rezgésvédelem érdekében, majd alig hallhatóan elkezdte játszani a legutóbb hallgatott számot. Mindeközben becsatoltam a biztonsági övet, ellenőriztem, hogy nincs-e megcsavarodva, majd beindítottam az autót. A zene abbamaradt pár pillanat erejéig, mintha csak hallgatni szeretné ő is a motor duruzsolását, ám csakhamar magához tért. Résnyire leengedtem a bal oldali ablakot, majd balra indexelve kitolattam a parkolóhelyemről. Hogy kinek indexeltem, fogalmam sincs, ez olyan szokás, amit az ember önkéntelenül csinál.
-Jó helyen jááársz! – ordították bentről.
-Aligha! – mormoltam magam elé, miközben a visszapillantóban láttam, hogy két alak kifelé igyekszik az ajtón. Nem akartam tudni, hogy engem keresnek-e, vagy csak hányni jöttek. Egyesbe löktem a sebességváltót, és a parkoló apró fehér köveinek hangos sírásától kísérve kihajtottam az útra.

Száznegyven kilométernyi monoton autózás a teljes sötétségben. Ez várt rám. A tempomatot szándékosan nem kapcsoltam be, nehogy elaludjak vezetés közben.
-A technika ma már annyira kiszolgálja az embert, hogy teljesen ellustulunk. – gondoltam, miközben szomorúan konstatáltam, hogy az esőérzékelős ablaktörlő automatikusan eltünteti a szélvédőről az imént ráhullt néhány esőcseppet. Idegesített az esőérzékelő, hát azt is kikapcsoltam. Nincs rá szükség, hogy egy automata döntse el helyettem, hogy kilátok-e még a szélvédőn. Jó három kilométernyi autózás után azonban kénytelen voltam belátni, mégis az lesz a legjobb, ha a gépre bízom magam. Hol esett az eső, hol elállt, és untam folyton állítgatni a törlési sebességet. Bár az esőérzékelő nem a világ legjobb találmánya, de azért mégiscsak kibírom valahogy hazáig. Ha már van, szolgáljon ki.
Tizenkét kilométer után következett az első falu. Végre némi fény, így nincs olyan érzésem, mintha egy kihalt bolygón autóznék. Nem lassítottam a település határán, megtartottam a százhúsz-százharminc közötti utazósebességet, gondoltam, úgy sincs ilyenkor az utakon senki, már minden normális ember az igazak álmát alussza. Szinte hangtalanul suhant át velem a Volvo a kihalt utcácskán, alighogy beértem a faluba, már kint is találtam magam. Ekkor pillantottam meg a távolban két halvány fénycsóvát.
-Nocsak – gondoltam – mégis van még olyan őrült, mint én, aki hajnali két órakor autókázásra adja a fejét. Szeretem, ha éjszaka jön valaki szemben, mert így be tudom mérni, hogy körülbelül mennyi egyenes szakasz van még előttem. Bár még távol járt a szembe haladó autó, azért én előzékenyen lekapcsoltam a távolsági fényszórót. Nem így tett azonban ő. Nem zavart különösebben, amíg olyan közelségbe nem értünk egymáshoz, ahol már bántóan vakított a reflektor erős fénye. Bal kezemmel a kormány mögötti bajuszkapcsolóhoz nyúltam, hogy két rövid villantással jelezzem a problémát figyelmetlen autóstársamnak, ám a reakció elmaradt. Újabb villantás, ismét semmi változás. Figyeltem egy ideig az autó mozgását, de nem úgy tűnt, mintha elaludt volna a sofőr, valószínűleg csak nem foglalkoztatta az erőlködésem. Ekkor már olyan közel értünk egymáshoz, hogy erősen kellett néznem az út jobb oldalát, mert annyira elvakított a szembe haladó jármű fénye, hogy csak nagyjából tartottam az úton az autót. Levettem a lábam a gázról, mert túl soknak éreztem a százharminc kilométer/órás sebességet ebben a helyzetben. Végre elhaladt mellettem a vakító fénycsóva, aminek következtében egyszeriben visszanyertem a látásom. Ez volt az a pillanat, amikor két dolgot is meg kellett állapítanom. Az egyik, hogy a mellettem robogó jármű egy hosszú kamion, a másik pedig, hogy az út jobb oldalán egy feltehetően részeg kerékpáros kacsázik előttem.

Minden izmon megfeszült, ahogy teljes erővel a fékre léptem. Gerincemen éles fájdalom hasított végig, ahogy testem szinte egyetlen merev tárggyá vált, hogy minél nagyobb súllyal nyomhassam a féket. Az ABS gyengéden rázni kezdte az autót, így adva tudtomra, hogy ő mindent megtesz, hogy kihozza a legtöbbet ebből a helyzetből, de ne reméljek túl sokat. Tudtam, hogy nem állok meg időben, és bár éreztem, hogy túl közel a kamion széle, balra húztam a kormányt, hogy elkerüljem a biciklissel való ütközést. Látásom beszűkült, miközben a kerékpárra összpontosítottam, csak a periférián érzékeltem, hogy hamarosan hozzáér a kocsi orra a kamion oldalához. Túl kevés időm maradt korrigálni. Az autó bal elejét szinte lángba borították a szentjánosbogárként szerterepülő szikrák, ahogy a kamion platója beleszántott. Hangos csattanással szakadt le a bal oldali visszapillantó tükör, hogy a vezető felőli szélvédőnek csapódva apró szilánkokra zúzza azt. Hirtelen mintha megállt volna az idő körülöttem. A véremet elárasztó adrenalin hatására a másodperc tört része alatt lezajló eseményt percekig tartó rémálomként éltem meg.

Láttam, ahogy a visszapillantó tükör belsejében lévő utolsó vezeték is megadta magát a kamion félelmetes erejének, és hosszú árkot vésve az autó oldalába elszáguldott mellettem. A bal oldali szélvédő apró, ragacsos biztonsági üveg darabkái az arcom felé repültek, vagy talán már bele is fúródtak a bőrömbe, mégsem éreztem fájdalmat. A vezető felőli oszlop megroppant a kamion súlya alatt. Fémes, fülsiketítő csikorgással tépték szét a karosszériát a teherautó oldalából kiálló apró ponyvarögzítő kampók. Félelmetes erővel szívta maga alá a kamion a Volvót, mint egy hatalmas, halálos mágnes. Az autó orra már a pótkocsi hátsó kerekeivel nézett farkasszemet. Tudtam, hogy döntenem kell. Vagy itt halok meg, vagy elgázolom a kerékpárost, és talán mindketten megússzuk. Egy döntés, amellyel egy ember életét teszem kockára, és amelyre mindössze egy ezredmásodperc áll rendelkezésemre. Furcsa ellentmondás. Könnyebb volt meghoznom a döntést, mintsem gondoltam volna. Minden erőmet összeszedve jobbra húztam a kormányt. A kamion továbbra is húzta be a Volvo orrát maga alá, de az utolsó pillanatban sikerült elkerülnöm a hátsó kerekeket. A kerékpár hangos csattanással ütközött az autó lökhárítójának, hogy aztán megadva magát a fizika törvényeinek messze repüljön a fákkal szegélyezett út menti árkon túl. Ekkor pillantottam meg az öregember arcát, amely olyan őszinte rémülettel tekintett a világba, hogy minden erőmre szükségem volt, hogy ne hunyjam be a szemem. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, ahogy groteszk, kitekert pózban a szélvédő felé repült, majd feje a szélvédőnek ütközve véres pókhálót hagyott maga után, végül eltűnt a kocsi felett.

Akkor is görcsösen nyomtam a fékpedált, amikor a kocsi már félig az úton, félig a fűben pihent, motorja alapjáraton duruzsolt. A kamionnak ekkor sikerült hangos fékcsikorgás közepette megállnia. Félve pillantottam az autó belső visszapillantó tükrébe, de az éjszakai sötétben nem láttam semmit a hátam mögött hagyott útból. Csak akkor figyeltem fel a testre, amikor a kamionos bekapcsolta a vészvillogót. A sárga fel-felvillanó fény időnként megvilágította az élettelenül fekvő alakot. Csak ültem az autóban a nyirkos, hideg kormányt szorítva, és egy pillanatig azt szerettem volna, ha a kamionos kikapcsolja a vészvillogót, és a légféket hangos szusszanás kíséretében kiengedve elindul úti célja felé. A lüktetés lassan alábbhagyott a halántékomban, és átvette helyét a reszketés. Csak bámultam a holtan heverő testet, és egyáltalán nem szégyelltem magam a döntésem miatt. Az egyetlen dolog, ami miatt szégyenpír öntötte el az arcomat, az az első gondolatom volt:
-Nem működik a légzsák.

Sziasztok!
Egy újabb novellámat szeretném most megosztani veletek. Az előzővel ellentétben itt nem volt cél a mondanivaló, ez "csak" egy történet, fogadjátok szeretettel. smiley

Címkék: ,

1619 megtekintés
1 szavazat
2 komment
© Minden jog fenntartva

Komment írásához lépjél be, vagy Regisztrálj!

Hungy[offline]

Hungy

2014-12-01 07:13:510+#2Válasz a #1 kommentreNagyon köszönöm az elismerést!

Thubakabra[offline]

Thubakabra

2014-07-30 10:29:170+#1Nagyon tetszetős olvasmány lett, igen jól bánsz a leírásokkal! smiley
A kommentelés úgy működik, hogy te is részt veszel benne. ;)

Mi ez az oldal?

Üdvözlünk a KockArton!

Ez itt egy grafikai közösségi oldal. Találhatsz itt képeket, tutorialokat, fórumozhatsz és chatelhetsz más alkotókkal, kritikákat adhatsz és kaphatsz. Az oldal egyaránt foglalkozik CG és hagyományos grafikákkal is.

Bejelentkezés

Még nem vagy tag? Regisztrálj itt!

Elfelejtetted a jelszavad? Segítünk!

(?)

Chat

Kockart chat

loading

¦¦¦

Online Tagok

    0 / 1865 tag online

    0 vendég

    [tagok listája]

    [A panel bezárásához kattints rá!]