Fáradtan ült a szekér szélén a férfi, és miközben időnként nagyot húzott a boros tömlőjéből, az alatta elhaladó sivatagi homokot nézte bambán.
Nem gondolta volna, hogy így lesz a vége, nem gondolta volna, hogy ennyi ármány létezik, nem gondolta volna, hogy így cserbenhagyják a többiek.
Vajon mi lehet a lánnyal?
Megbízott benne is, de csak kihasználta, átverte, mindegy, el kell felejtenie.
Legalább visszatérhet a borszagú éjszakákba, miközben valami olcsó, lehasznált örömlány karjaiban izzad. Nem érdekelte már, hogy mi a jó és mi a rossz.
És az is rohadjon meg, aki még egyszer megpróbálja rávenni, hogy másokkal társuljon! – szinte ordította magában, de persze ezek csak a gondolatai tomboltak ilyen intenzíven kitörni vágyón.
Nem hitte volna, hogy csak így egyszerűen magára hagyják azok után, amin átmentek.
Persze csak egy együgyű harcos volt, nem is hibáztathatja őket annyira, sőt, lehet már el is felejtették, hogy ő valaha is velük volt.
A kard mindenesetre nála volt, - nagyhatalmú varázstárgy, legalább ez az övé. Persze lehet egy átkozott penge, és jobb volna leadni valami szervezetnek, de úgy gondolta, inkább megtartja magának.
Ő maga is eléggé el van átkozva.
Házát felégette a sárkány, koboldok akarták felfalni reggelire, és mikor sikerült kiszabadulnia a kultisták fogságából, megtalálták ők. Hasznos volt, talán mert ismerte a járást, talán mert remek kardforgató volt, ki tudja már, örök homályba vész.
Mindenesetre megtett mindent, amit tudott. Hónapokon át követték a gonosz nyomait, időnként le – lecsapva rájuk több-kevesebb sikerrel.
A varázslónőben nem tudott megbízni teljesen, mert volt egy félelmetes botja, amiből sose lehetett tudni, mi fog kitörni.
Hangosan felnevetett, amikor eszébe jutott, hány, de hány alkalommal zöldellt ki a fű, és lepték be pillangók az eget.
A legborzasztóbb, hogy megbízott bennük, osztoztak jóban és rosszban.
Akkor most miért hagyták magára?
És miért nem fogadták el a nőt, akit magához sikerült édesgetnie?
És ráadásul ő is elárulta!
Milyen kár, hogy a jót feltételezett mindig másokban. De ezután majd másképp lesz!
Rohadjon meg minden és mindenki!
A nap már kezdett lenyugodni, és a bor is fogytán volt. Még több hét, mire elér egy nagyobb várost a karaván.
Remélte, azért lesz alkalma használni a kardját az út folyamán.
Kíváncsi volt, vajon ha nem ugrik le, akkor a kastélyból, mi történik.
Talán megölik a többiek, hogy ne keljen vele osztozniuk. Mert bizonyára ez lehet az oka, hogy mindenki odarohant a szélére, de csak ő meg a lány – a két új tag ugrott.
Talán jót is röhögtek rajtuk, miután már földet értek.
Lassan előhúzta a fekete pallost, melyet gondosan bebugyolált valami rongyokba.
Szép penge volt, kicsit talán könnyebb, mint az övé.
Eleinte úgy gondolta, majd eladja, de aztán rájött, a pénzt úgy is elverné csak nőkre meg borra, így inkább megtartja. Majd ezzel fog hadakozni, és ha átkozott, ám legyen, sokat nem oszt – nem szoroz.
Végtére is, mióta elkerült otthonától távol, folyamatosan rosszul jött ki mindenből, amibe belefogott.
Akiket barátainak hívott, azokról kiderült, hogy nem azok. De nem baj, úgy sem volt neki soha egyetlen barátja sem, mindig csak addig álltak szóba vele, amíg hasznuk volt belőle.
Hát nem erről álmodozott legény korában…
Ahogy a nap egyre inkább lenyugvóban volt, a karaván is megállt, estére tábort bontani.
A kardot gondosan elbugyolálta, majd a hátára erősítette a pajzs alatt. Egyelőre nem akarta, hogy mások meglássák, miféle pallosa van, még túl közel volt a tűzhöz.
Ahogy csendesen elfoglalta őrhelyét, némán várta, történjen valami.
Na, nem azért, mert meg akarta védeni az ártatlan embereket, mert az már egyre kevésbé érdekelte, hanem egyszerűen csak ölni akart. Már nem érdekelte a jó ügy érdekében jelmondat. És már nem is imádkozott az istennőjéhez sem.
Csak jussak el egy városba végre – gondolta magában…