...A kiállításra, a témája miatt emlékszem tisztán.
A dél-szláv háború.
Mostar!
Az Öreg híd!
Egy híd, ami évszázadokon át dacolt az idővel, de az esztelen öldöklés, a testvérharc, egy pillanat alatt a földel tette egyenlővé. Tíz év kellett az újjáépítéséhez.
Voltam ott, és láttam!...

...A tradicionális technikák mellett, akadtak már számítógéppel készült képek is, és ezek között volt néhány igazán különleges alkotás. A rendelkezésre álló technikákat keverve olyan képek születtek, melyek már előre vetítették a jövőt. El kell, hogy mondjam, a legszebb műveket nők készítették. Ők voltak azok, akik a tragédia mögött az embert is meglátták, és nem csak a tárgyakat.
Ketten közülük a mai napig nagyon közel állnak a szívemhez. Egyikük ceruzával rajzol, és a képei megszólalásig hasonlítanak egy fekete-fehér fotóra, a másik... Nos, ő computergrafikus lett, de a munkáit ugyanúgy szeretem.
Érdekes módon, a képeiken mindketten az embert jelenítették meg, nem a háborút. Nem a híd volt a lényeg, hanem az, amit a lerombolása jelentett! A híd csonka végén álló, döbbent arcú emberek, az elhagyott, fél pár cipő, a törmelékhalomban kinőtt gaz, amit nem tapos le senki, a nehéz kosarakat cipelő asszonyok, akik a válluk fölött visszanéznek a romokra, ahol nem olyan rég még a hazafelé út vezetett, de ami mostanra nem volt több egy halom kőnél.
Ez a két kép, a sok fotó mellett, jelképpé vált, miután lehozta őket a nemzetközi sajtó. Sajnos az alkotóikra nem voltak kíváncsiak. Legalábbis akkor még nem. Pedig, ha akkor felfedezik a tehetségüket jóval könnyebb lett volna érvényesülniük, mint később. Mindketten megérdemelték volna a figyelmet!...

...Tovább léptem, a következő képhez.
– Fotómanipuláció.
A férfi aki mellettem állt, és megszólított, ugyanazt a képet nézte mint én. Korban nagyjából velem egy idős lehetett.
– Jó szeme van hozzá. – Csak néhány apróság utalt rá, hogy a kép nem eredeti fotó, Hogy manipulálták.
– Látja, ott, a bal oldalon, az a fa! Ott lehet legkönnyebben észrevenni. Arra már nem fordított elég időt a fotós. Vagy nem volt türelme hozzá.
Alig észrevehető, apró elcsúszás volt, amiből az ember tudhatta, ez nem egy kép, hanem fotómontázs. Néhány levél, egy apró árnyék, és a fa törzsének erezete. Alig nagyobb egy kisujj körménél! Ennyi volt, és nem több! Ha nem hívják fel rá a figyelmem, észre sem veszem. Jó munkát végzett, akárki csinálta is! Persze később, láttam ennél jobb minőségű, manipulált képeket, de azok nem egy kiállítás képei voltak, hanem hírekben, híradókban, jelentésekben szerepeltek. Nem egy kiállításra készültek, hanem az emberek megtévesztésére.
– Úgy látom, az ön szeme jobb, mint az enyém. – Ritkán hordtam szemüveget. Hiúságból talán? Igen, azt hiszem azért. Olvasáshoz már kellett, de otthon ki bánta? Aki látta, tudta, hogy romlik a szemem, bár sokáig nem akartam elfogadni. Nem akartam elhinni, hogy a testem öregszik! Lélekben mindig is, az a huszonéves fiú voltam, aki meg akarta váltani a világot, aki nem is gondolt arra, hogy milyen gyorsan múlik az idő, aki nem akarta elfogadni, hogy az évek egymás után telnek, és észre sem veszi, máris harminc, negyven, ötven éves.
– Korántsem. Az én képem.
Jóízű nevetése betöltötte a termet, megtörve az áhítattal teli csendet. Az emberek riadtan kapták fel a fejüket. Vajon ki az, aki hangoskodni mer? Ki az, aki megzavarja a némaságot?
Az öreg, a rosszalló tekintetek láttán, csak a fejét csóválta.
– Most mondja meg! Mi rosszat tettem, hogy így néznek rám? Miért baj, hogy nem suttogok? Miért baj, hogy nem szeretem a csendet? Ezek itt, nem értik, hogy a csend, maga a halál? Gondoljon csak bele! Ha az őserdő elcsendesedik, valaki meghal!
Igaza volt. A csend, a halál hangja. Tudom, ez képzavar, pedig így van. Észre sem vesszük a zsongást, ami körül vesz bennünket. Azt mondjuk, csendes, mint az éj, pedig az éjszaka is tele van hangokkal. Lehet, a mi fülünk számára nem érzékelhetőek, de azért ott vannak. Csak a halál néma.
– Járt Afrikában? – tettem fel a teljesen fölösleges kérdést.
– Sok felé jártam, de ez mindenütt így van. Ahol csend van, ott nincs élet.
– Mint a sivatagban. – jutott eszembe.
– Nem! Rosszul gondolja! Még ott is hallani a dűnék között osonó apró lábak zaját, a homokon sikló pikkelyek zörejét. Nézze meg ezeket a képeket! – mutatott körbe – Mit lát rajtuk?
– Az elmúlást. – feleltem szomorúan.
– Hát akkor magának valóban rossz a szeme! Nézze meg jobban! Egy lerombolt híd van a képeken, de nem a halál! Az életet figyelje! Azt vegye észre! A fákat, ahogy meghajlanak a szélben! A madarakat! Ott repülnek a csonka híd pillérei között! Látja? Az embereket, akik a röptüket figyelik! Ha jobban figyel, észreveszi őket! Ezek a képek tele vannak élettel! Ne a halottakért ejtsen könnyet, hanem az életet ünnepelje, hiszen élet van ott is, ahol maga a halált látja! Ne sirassa azokat, akik elmentek! Nevesse ki az elmúlást! Ne azt lássa aminek vége! Az élet mindenütt ott van, és utat tör magának, a fagyos sarkoktól, le, egészen az egyenlítő pokláig! Ezen a világon soha sincs csend! Ez a világ zsong az élettől! Azok, akik ezeket a képeket készítették, élettel töltötték meg őket. Lát akár csak egyetlen holttestet is? Ugye, hogy nem? Csak a kövek halottak! A köveket siratja? Azt, ami ab ovo, halott? Miért mondja akkor, hogy az elmúlást látja? Hiszen a kő sosem élt! Miért kellene akkor csendben lennünk? Nem temetésen vagyunk, hanem egy kiállításon!
Miközben hozzám beszélt, észre sem vette, hogy egyre többen gyűlnek körénk, őt hallgatva. Nagyobb sikere volt mint a megnyitó szónokának, és ahogy elhallgatott megtapsolták.
– Eh! Nem ezért mondtam!
Legyintett egyet, azután magamra hagyott.
Néztem a fiatal arcokon megjelenő mosolyt, de ez nem elnéző, lesajnáló mosoly volt, hanem valódi, öröm. Nem a bogaras vénembernek szólt, hanem a bölcs férfinak. Sokan közülük, valami olyasmit kaptak tőle, ami igazán ritka kincs. Egy pillanatnyi boldogságot.
Akkor még nem tudtam, de ez volt az öreg utolsó ajándéka a világnak, amelyben élt, és alkotott. Egy héttel később magához ölelte őt, az örök csend.
Egy kellemes női hang riasztott fel merengésemből.
– Ismeri?
A lány, aki mellettem állt, alig múlt húsz éves. Fiatalságának minden öröme ott volt még az arcán, ott csillogott szemében.
– Nem. – feleltem. – Most találkoztunk.
– Fotóművész. Tudja, a régi rendszerben nagyon szerették, de a mostanában nem kedvelik, a múltja miatt. Elég nehezen viseli a mellőzöttséget.
Meg tudtam érteni. Volt az életemben egy rövid időszak, amikor én is beleütköztem a politika falába, és akárhogy próbáltam, nem sikerült áttörni rajta. Na, mindegy!
– Úgy érzem, van abban valami amit mondott.
– Igen – feleltem mosolyogva –, de ahogy halad az idő, egyre inkább az út végét látjuk. Magácska, még fiatal, de egy olyan vénségnek, mint én, már hamarabb jut eszébe az elmúlás, mint az élet.
– Annyira nem is látszik vénnek!
– Úgy gondolja? – kérdeztem meglepődve.
– Talán a tekintete, és a mosolya miatt!
Elnevettem magam, ő pedig velem nevetett. Nevetése épp olyan meleg volt, mint amilyen évtizedekkel később is. Semmit sem változott, csak az arcára került jóval több ránc. Ő volt az egyike azoknak a művészeknek, akik segítettek elindulni azon az úton, amelynek végén már én segíthettem az olyan fiatal művészeknek, mint amilyen most ő. Paradoxon? Nem hiszem.
– Nem szoktam hozzá, hogy nekem udvarolnak. – mondtam nevetve.
– Nem állt szándékomban, csak megállapítottam a tényt, hogy nem tűnik öregnek. Tudja, egy grafikus másképp látja a világot.
Tudtam, és ez rá, különösen igaz volt. Olyan részleteket is képes volt megrajzolni a képein, amit csak egy fotón vehetett észre az ember. De ott is csak nagy odafigyeléssel. Egy ruha libbenése keltette légörvényben vitorlázó tollpihét, vagy a fáról lehulló levelet a háttérben. Az volt az érdekes, hogy nem fotókat másolt, hanem saját kútfőből merített. Ha más korban születik, ma milliárdokat adnának egyetlen képéért, de sajnos a számítógépek elnyomták a zsenijét.
– Melyik kép az öné? – kérdeztem.
– Nem érdekes annyira, hogy elgyalogoljon odáig.
– És ha mégis látni akarnám, merre találom? – Nem emlékeztem, melyik képet állította ki.
– Akkor?... Akkor kísérjen el, és megmutatom.
A kép, ami előtt megállt, egyszerű ceruzarajz volt. Semmi faxni, fölösleges csicsa, csak egy rajz, egy nőről, aki könnyes szemekkel nézi a csonka hidat. Mégis, valahogy többet mondott, mint azok a fotók, amiket később láttam. Talán épp a színtelensége miatt.
– Gyönyörű! – néztem rá. – Kár volt így eldugni!
– Nem én jelöltem ki a helyét.
– Ennek a képnek a bejáratnál lenne a helye! – Később, amikor már én szerveztem kiállítást, erre mindig odafigyeltem. Az embereknek fontos az első benyomás. Sokan az először látott képek alapján döntötték el, hogy tovább nézelődjenek, vagy hátat fordítsanak, és elmenjenek a kiállításról.
Igazából nem hibáztattam a szervezőket, hiszen ilyen rövid idő alatt nem tanulhattak bele a mesterségükbe. Alig néhány éve, még az irányított kultúra volt érvényben, és azok a kevesek, akik elmentek egy kiállításra, mindenhol ugyanazt látták. Az emberek elé kizárólag a diktatúrát éltető „mű” alkotások kerülhettek, és ami eltért, az elvárttól, csak nehezen jutott el a közönséghez. Ez igaz volt a képzőművészetre, a zenére és az irodalomra egyaránt.
Az is igaz, hogy néhány év elteltével, már az üzlet fogja uralni ezt a világot is, és akkor sem lesz sokkal könnyebb. Ez a néhány átmeneti év volt az aranykor, amikor még minden képlékeny volt. De épp ez adta a szépségét! Később új urai lettek az országnak, addigra azonban már megízlelhettük, az igazi szabadságot. És ezt már nem vehette el tőlünk senki!
Ha visszaemlékszem ezekre az időkre, mindig elfog valami jó érzés. Nem tudom, lehet csak az idő szépíti meg, de úgy emlékszem, többet mosolyogtak az emberek. Többet jártak össze a baráti társaságok, és nagyobb bulikat szerveztek, mint késő a hivatásos „buliszervezők”. Hiába, akkor még nem rontotta meg a világot a média, és az internet. Lehet, hogy naivak voltunk, de épp a naivitásunk tette lehetővé, hogy élvezzük az életet, és ne rettegjünk örökké a holnaptól. Bátran vágtunk bele bármibe, és nem féltünk a következményektől. Később jóval elővigyázatosabbak lettünk. Sőt, talán túlságosan is!
– Ha szeretném megvenni, mennyit kérne érte? – kérdeztem.
Persze tudtam, hogy nem vihetem magammal a képet. Most még nem! Azt hiszem, jó húsz év telt el, mire kiimádkoztam belőle, és végre az enyém lett.
Elnevette magát.
– Nem hiszem, hogy megadná amit kérek.
Hányszor nevetett még ki, mire belátta, hogy a képei sokkal értékesebbek annál, minthogy a szobájában, egy szekrény mélyén porosodjanak!
– Miből gondolja? – kérdeztem.
– A világ összes kincséjért sem adnám oda senkinek!
Na igen! Ez az ár valóban túl magas volt. Ennyi pénzem sosem volt, bár ahogy éveim száma gyarapodott, úgy a pénzem is egyre több lett.
– Igazán sajnálom. Mit csinál vele, ha vége a kiállításnak?
Arra emlékeztem, hogy itt, a galériában fotózta le egy nemzetközi lap fotósa, de arról fogalmam sem volt mi történt vele később.
– Nem tudom. Talán kiakasztom az ágyam fölé. Ott jó helye lesz.
– Vétek eldugni egy ilyen alkotást. – mondtam, és komolyan is gondoltam. Válaszul csak megvonta a vállát.
Egy fiatal férfi lépett hozzánk, és egy perc sem telt bele, ismét magamra maradtam. Nyilvánvaló, hogy a fiatalember sokkal érdekesebb volt a számára, mint egy öreg...

...Az egyik ilyen 3D-s alkotás előtt ott ácsorgott a Művésznő! Kalappal a fején, összehúzott szemöldökkel, és feszült arccal vizsgált egy utcarészletet ábrázoló képet, és mint rendesen – ha nagyon elmerült valamiben –, rágta a szája szélét. Ezt a szokását soha sem sikerült levetkőznie.
– Bocsásson meg, kisasszony! – szólítottam meg a töprengő lányt – Készíthetek önről egy fotót?
Riadtan kapta fel a fejét.
– Hogy, micsodát?
Nem hiszem, hogy nem értette a kérdést, de azért megismételtem.
– Egy fotót szeretnék készíteni önről, ha nem bánja? Ahogy itt áll, és nézi azt a képet, nagyon inspiráló. Szeretném megörökíteni, ha nem bánja. – Reménykedtem benne, hogy igent mond, mert ifjú kori kép nem nagyon készült róla. Mikor már a lábai előtt hevert a világ, mindenféle fénykép megjelent a Művésznőről, de addig még sok idő el fog telni, és én szerettem volna, ha a fiatalságát is magaménak tudhatom.
– Minek?
Kissé nyers volt a modora, de már megszoktam.
– Csak úgy, a pillanat kedvéért. – Azt mégsem árulhattam el neki, hogy a saját gyűjteményembe szánom, a kép mellé, amit ajándékba kaptam tőle, az első közös kiállításunk emlékére. Az eredeti az étkezőm falát díszíti, de van egy repró az irodámban is. Kávé és csésze. Címet sem adott neki, csak én hívom így.
– Nem szeretem, ha fotóznak!
– Pedig, jobb ha megszokja. – mosolyogtam.
Végignézett rajtam, mintha azt vizsgálná, vajon valami perverz vénemberrel futott-e össze, aki holdtalan éjjeleken, fiatal lányokat ront meg, vagy egyszerűen csak bolond vagyok?
– Félre ne értsen! – siettem megnyugtatni – Csak a képei miatt! Ha megismeri őket a világ, az alkotóra is kíváncsiak lesznek az emberek.
– Nem hinném. A világ nem kíváncsi rám. Lát itt akár csak egyetlen embert is?
– Ez semmit sem jelent! – most, hogy említette, rájöttem, a saját képe előtt állunk. – Ne ez alapján ítéljen!
Ezt sosem tudta megszokni. Jóval később sem, amikor már látta, hogy az embereket mégiscsak érdekli a művészete. Mindig azt mondta, csak miattam jönnek el a kiállításokra, amiket neki szerveztem, pedig épp fordítva volt. Az emberek akkor is megcsodálták volna a képeit, ha az utcán, egy földre terített pokrócra teszi ki őket.
– Maga valami fotós?
– Csak műkedvelő. – feleltem – Semmi komoly! Magamnak fényképezek.
Ismét végignézett rajtam. Jó benyomást tehettem rá, mert végre elmosolyodott.
– Soha nem gondolt arra, hogy tovább lépjen?
Ezt ő kérdezte tőlem, holott pont fordítva lett volna értelme. Ha én, a sokat látott öreg, kérdezek ilyesmit egy fiatal lánytól.
– Nem. Ez már nem férne bele. Túl sok dologgal foglalkozom már így is, és azokra is alig van időm.
– Akkor mi értelme?
Elgondolkodtam a kérdésén. Tényleg, mi értelme, „csak úgy” csinálni valamit. Hiába kerestem azonban a választ, nem tudtam volna megmondani. „Csak úgy”, mert megnyugtat? Vagy „csak úgy”, mert kitölti azt a kevés időmet, ami még nem volt betáblázva? Esetleg azért, mert néha sikerült elkapnom egy-egy különleges pillanatot? Nem tudom. Talán ez az utóbbi motivált leginkább. Olasz barátaim mondták mindig, hogy ne keressem az okokat, csak csináljam, ha jól esik.
– Azt hiszem, csak a pillanatot akarom bezárni az időtlenségbe. Miért? Magácska meg tudná mondani, miért rajzol? – Ez aljas kérdés volt, hiszen tudtam, hogy egyelőre ő is csak műkedvelő, és egy darabig még az is marad. De előtte még ott az egész élet, nekem viszont egyre kevesebb időm volt, hogy elérjek valamit.
– Nem hiszem. – felelte. – Talán, mert nincs jobb dolgom.
– Látja, ezért fotózom én is. – mosolyogtam. – Sok fiatal művész ott rontja el, hogy azonnal a világhírt célozza meg. Mással be sem érik! Mert a türelem olyan erény, amit csak a legjobbak birtokolnak. A türelmesek lesznek azok, akik végül megkapják, amire vágynak.
– A világhírt?
– Akár azt is! Vagy bármi mást. De ez nem csak a művészekre igaz. A földműves egész évben csak vár, és ha elég türelmes, a legízletesebb gyümölcsöt szüretelheti le a fáiról.
– A földműves a tudására támaszkodik. Nem türelmes, csak tudja mikor kell szüretelnie!
– Úgy gondolja? Szerintem a tudás kevés!
– De nélkülözhetetlen!
– Hogy is mondják erre felé? A türelem rózsát terem?
– A rózsa tele van tüskével.
Nem szerette a közhelyeket, az egyszer biztos!
– Ellenben szép. – játszottam vele.
– Lejárt lemez. Nincs már értéke.
– A nők mégis oda vannak érte.
– Nem értem az okát.
– Romantikus.
– A romantikát megerőszakolták. Felejtse el!
– A rózsa tehet róla?
– Szemtanúja volt, és nem tett ellene semmit!
– Elpirult, és bánatában tüskéket növesztett.
– Ugyan már! Újra, meg újra asszisztál a gyalázathoz, amit a nevében elkövetnek.
– Talán nem is akar résztvevője lenni az erőszaknak, csak mi, emberek, használjuk hozzá.
– Engem akkor sem vonz.
– Pedig megérdemelné.
– Az erőszakot?
– A rózsát.
Szerettem vele szópárbajokat vívni. Intelligens nő volt. Soha sem ment el addig, hogy bántó legyen, amit mond, de mindenre volt valami frappáns válasza.
– Ahogy a mai fiúkat ismerem, egy szálat sem fogok kapni.
Ez nem volt igaz! Dehogy is nem kapott! Az esküvőjén rózsaszirmokkal szórták fel a templom lépcsőjét, ő pedig, könnyes szemekkel lépdelt végig rajtuk. Hiába ellenkezett, oda volt értük.
– Ahogy a mai lányokat ismerem, nincs is rá szükség. Nem szeretik a romantikát.
Végre elnevette magát.
– Fura egy ember maga, ugye tudja?...

Nico D' Angelico