Zömök tél uralja
a szürke lélek birodalmát;
jéggel,
széllel
marja rideg falát.

Néha jajveszékel
magányos, őrült fájdalmában,
sírva
várja,
hogy a jég megolvad.

Ekkor szidja magát,
mert ésszel már tudja: remény
veszett,
s nincsen,
csak a kietlen lét.

Mintha tavasz jönne
és rácáfol a józan észre:
meleg
szelet
küld a bús vidékre.

Hideg jég elfolyik
és virágot bont a kikelet.
Szeret,
nevet
s átkarol ízibe.

Felissza jóleső
illatát, mely örömről regél -
Halál,
magány,
nincsenek többé már.

De változik minden!
A karok a semmit markolják.
Remeg,
keres.
S csak levegőt talál.

Testetlen meleg lesz,
aztán gyorsan ez is elvész.
Megrogy,
zokog,
s fájdalom visszatér.

Fel-felüvölt téli
éjszakán - nem hallja meg senki.
Tömény
sötét
újra átöleli.

Ábránd volt csupán.