40 éves múlt, mikor az első ősz szál megjelent sötét tincsei között. Szeptember vége felé lehetett, egy napfényes kora őszi napon. Sem a világ, sem ő nem vette észre a változást, de még ha észrevette volna, valószínűleg akkor sem tulajdonít neki túl sok jelentőséget. Egy vállvonás fejezhette volna ki legtökéletesebben az öregedés iránti közönyét.
Az az egyetlen ősz hajszál helyette is megrémült. Mikor színe elváltozását észlelte, segítségkérően hajladozott társai felé. Persze, látta már az idős hajszálak kihullását sokszor, és mindig mély részvéttel viseltetett irántuk, de mint mindenki, ő is úgy érezte, hogy vele ez nem történhet meg, hiszen ő majd valami csoda folytán túléli az egész világot, és a tulaj halála után is vígan növekszik a vigyorgó koponya felett.
Mindannyian féltek a kihullástól, hiszen nem tudták mi vár rájuk utána. A lábuk kiszakadása a biztonságos földből rémisztő gondolat volt, és az idősebbek babahaj koruktól kezdve ijesztgették őket vele.
De ez a sápadtság ez nem stimmel, ez egészen új dolog. Talán egy betegség? De nem érezte gyengébbnek magát, biztosan állt a talajban. Egy ideig erősen koncentrált, hátha új színén kívül egyéb tünetet is talál, de úgy tűnt nincs komoly baja.
Miután e felől megnyugtatta magát, egész jókedve lett. Kezdte magát különlegesnek érezni, mintha az új színe feljebb emelte volna egy ranglétrán. Büszkén nézett társaira, de ők döbbenten és idegesen susogtak körülötte.
„Igen, igen, ez valami egészen új. Új, különleges, ezért bizonyára ártalmas is. Mindenesetre szemmel kell tartanunk” – töprengtek, és egy gondolatnyit távolabb húzódtak tőle.
A gondos megfigyelés és a távolságtartás néhány napig tartott, de már mindannyian érezték a levegőben a feszültséget. A sápadt szál értetlenül és fájdalommal vette tudomásul, hogy akikkel éjszakánként vagy a kalap alatt oly szívesen simult össze, most másfele hajlanak, és rá idegenkedve tekintenek.
A többiek magukban már gondosan megtervezték a következő lépéseket. „Mindenképpen el kell tüntetni.” Az ítélet végrehajtása előtt azonban különös dolog történt: Egy másik hajszál is elsápadt!
Az ijedelem a tetőfokára hágott. Ezt már tényleg nem lehetett annyiban hagyni. Hiszen ez fertőző! Reménykedve nézték egymást, hátha valakinek lesz elég bátorsága kitaszítani őket, de nem mertek a két másmilyenhez hozzáérni. Féltek, hogy ők is elkapják a színt.
Ám ahogy teltek a napok, egyre többen, látszólag egészségesen elsápadtak. A feketék érezték, hogy ha még mindig nem lépnek, akkor át kell adniuk a hazájukat véglegesen. Válsághelyzetben merész tettekre van szükség.
Először csak kisebb-nagyobb helyi konfliktusok keletkeztek szomszéd szálak között. A véletlen egymásba hajlások egyre gyakrabban vezettek erőszakos összegubancolódásokhoz, amit az egyre gyakrabban lesújtó fésű is megtorolt, miközben a verekedők közül találomra néhány bűnöst kihúzott. Ilyenkor rövid időre elcsendesedtek, majd újra elölről kezdődött az egész.
Ijedten, megszeppenve bámultak egymásra. Nem tudhatták, hogy holnap ők lesznek-e az ellenségek, vagy épp a legközelebbi szomszédjuk. Némelyek előrelátón susogtak maguk között: „Fél centi törésben lefogadom, hogy a következő ő lesz…”
A gyűlölet elharapódzott. Egyre gyakrabban volt példa arra, hogy többen rohantak rá egy szálra, körülfonták és kiszakították. Szövetkeztek, hiszen együtt erősebbek voltak. Már néha olyanokra is rárohantak, aki szimpatizált a fehérekkel. De az is elég volt, ha valakit meggyanúsítottak: „Igen, ő néhány nap múlva biztos elsápad. El kell tüntetni, mielőtt kifejlődik, mielőtt túl késő lesz.” Felütötte a fejét a terror.
De nem mindenki támogatta az erőszakot. Néhányan reménykedtek egy utópisztikus, békés együttélésben, hiszen látták, hogy tulajdonképpen a színükön kívül nem különböznek semmiben egymástól. Emlékezetükben még fel-felrémlett a múlt. De közeledni ők sem mertek, a véleményüket pedig nem fejezhették ki hangosan.
A tarthatatlan helyzet, az egyre nagyobb számú hajhúzások egy mindent eldöntő háború felé sodorták őket. Elhatározták, hogy ennek az állapotnak véget kell vetni, akár hősi halottak árán is. A minél előbbi összecsapást a feketék részéről az is sürgette, hogy a fehérek száma napról napra nőtt. Minden elvesztegetett nap rontja az esélyüket a győzelemre.
És megtörtént. Kiegyenesedtek és farkasszemet néztek egymással. Természetesen nem tudtak sakktáblaszerűen felsorakozni, hiszen helyüket nem változtathatták meg. Elszórva voltak a bőrön a színek, de épp ez tette érdekessé a rájuk váró küzdelmet. Életük első csatája volt, és fogalmuk sem volt róla, mi az a sakktábla, mi a kard vagy a vér. Nekik saját módszereik voltak, meg akarták védeni a számukra oly kedves fejgolyót.
Összecsaptak és egy globális gubanc vette kezdetét.
---
A férfi épp kilépett az ajtón, és lehetetlen megállapítani, hogy az erős széltől vagy a rajta vívott elkeseredett háborútól hullámzott-e olyan nagyon a haja. Ő nyilván a szelet okolta volna.
Egyébiránt észre sem vette a szelet, a kalapját sem tette fel. A felesége elé sietett az állomásra, már hónapok óta nem látta.
Mikor megpillantották egymást az asszony pajkosan elmosolyodott.
- Milyen jóképű vagy deres hajjal…
---
És a szálak elsimultak.