Egy osztrák altiszt rontott be a főhadiszállás eldugott bugyrába. Meg kell említenem, hogy mindenki megijedt. Ezekben az időkben kockázatos volt bárkiben is megbízni.
Egy magyar tizedes, névszerint: Kovács János #12569 is ott volt. Az egyik sarokban gubbasztott, és pityókát pucolt.
- Kovács! Végzett már a grulyával?
- Még nem uram!
- Igyekezzen! Azután a hadnagy várja magát és Dreztát is!
- Értettem uram!

Két perc elteltével elővette az orosz és a német tábornok a márkás szivarjukat, majd hangosan nevetgélni kezdtek. Ekkor átmentek a másik szobába, és üvegcsörömpölés hallatszott.
Kovács végzett a dolgával, ezért kilépett az ajtón. Drezta már ott támaszkodott a kapualjban. Amikor Mr. István odaért, a srác kihúzta magát, majd biccentett.
Közösen mentek a kaszárnya felé. Egy szót sem váltottak. Néhány órának tűnő perc alatt már a sátraknál jártak, amikor robbanások sorozata ütötte meg a füleiket.

*

Eközben Kovács úr felesége a teraszon teázgatott és feldúlva, bőszen olvasott egy levelet. Amikor a végére ért, a horizontra nézett, és bámult. Talán azt gondolhatta, hogy milyen jó lenne, ha a hat év elteltével láthatná még egyszer a férjét. Persze ha még él.
De akkor megszólalt a csengő. Lenézett. András volt az. Szokásához híven lóháton jött. Az asszony odaszólt neki hangosan:
- Várjál szépen, rögtön jövök!

*

Mintha álomból kelt volna fel Kovács tizedes. Az egyik társa most repült el mellette. Drezta ott feküdt nem messze tőle. Valami csordogált az arcán. Istvánnak nem sok ideje volt nézelődni, így csak azt látta, hogy rengeteg piros tócsa, sár, és törmelék van a pázsiton, és előtte a földön.
Ekkor valaki megkocogtatta a vállát, és tátogott valamit. Biztos kivágták a nyelvét - gondolta -, majd futólépésben követte.
A zúgásokat folyamatosan észlelte, de nem törődött vele. Az útjuk az irányítóközponthoz vezetett.
Mielőtt még beléphetett volna, érezte, hogy valami folyik az arcán - azt hitte, hogy verejték -, ekkor kezével letörölte, és döbbenten vette észre, hogy vér.

*

András épp ebédelt Kovács nejével.
Mindenáron el akarta csábítani az asszonyt. Ő viszont nem adta be egykönnyen a derekát.

*

Mikor Kovács úr a hatalmas épületbe belépett, rögtön elájult.
Két nappal később tért magához. A szörnyű zúgás már elhalkult. Most tisztán hallotta a terepjárók hangját. Lassan kinyitotta a szemét. A felhők barátságosan mozogtak. Néha egy-egy faág is belebillegett a kilátásba. Ekkor valaki a tarkójára tette a kezét, és a tenyerével finoman felhajtotta a fejét.
Néhány óra múlva azon járt Kovács István agya, hogyha nem csak kiképzésen vett volna részt, hanem a "sűrűjében" is, akkor most nem lenne ilyen helyzetben. Valaki cigarettát helyezett a szájába, és meggyújtotta. Kovács úr reflexszerűen elszívta, mintha ezt várta volna hat évig.
Nem tudta mikor, de megálltak. Őt és még néhány társát hordágyra helyezték, majd becipelték egy teljesen fehér házba.

*

A neje egyre többször látta vendégül az udvarlóját. Egyik nap hosszasan, elmélyülten beszélgettek és nevetgéltek. Végül egész este ki sem mozdultak.

Harminchét nappal később fura álma volt az asszonynak. Felriadt, de nem emlékezett semmire belőle. Egy kéz ölelte át őt. Ez a kéz Andrásé volt.
Most már állandó lakosa volt ennek a háznak.

*

Mr. Kovács vonattal tartott a falujába. Nem is sejtette, hogy mi vár rá majd otthon.
Abban reménykedett, hogy az ellenség tényleg feladta, és hogy nem érték el a határt. Nem akarta a hitvesét holtan találni.
Éppen szunyókált, mikor lerobbant a hatalmas jármű. Ekkor a fegyveréhez kapott, és lesben állt, készenlétben, erősítés és segítség nélkül. Még sohasem kellett használnia élőlényen a pisztolyát. Egyetlen egyszer sem. Közben az istenéhez imádkozott. Végül a kalauz nyitott be.
- Uram! A vonatunk véglegesen leállt. Sajnos itt ragadtunk. A végállomás közel negyven mérföldnyire van.

Kovács István tizedes gyalog indult útnak. Közben - maga sem tudja miért -, de énekelt.
Útközben látta, ahogy művelik a földeket, a kombájn szép kerülőkkel tér vissza a párhuzamos vonalakra, néhány pacsirta körözött a nárciszok felett, egy festmény hever a porban. Ilyen dolgokat rég látott már. Nagyon is rég.
Már a szomszéd kisvárosban járt, amikor egy pékség mellett haladt el. Két hölgy veszekedett egy lottószelvényen. István elhatározta, hogy egy ilyen szép napon nem szól inkább közbe. Csak ment haza, szépen, komótosan.

Nem is csengetett a saját házánál. Letette a nappaliba a hátizsákját, és felrohant az emeletre, megnézni a rég nem látott feleségét.
Benyitott a hálószoba ajtaján, majd kidülledt szemekkel nézett.
A hitvese Andráson ült az ágyon, mezítelenül.

Ekkor azt tette, amit mindig is tanult, de sohasem próbált ki.
Majd mintha ez természetes lett volna, lelökte őket az ágyról, és elaludt.

Soha többet nem keltek fel.