1.

Neltor hősiesen küzdött az elsöprő túlerővel szemben. Lovaghoz méltó kitartással, és elszánt vakmerőséggel szállt szembe a várba özönlő ellenséggel. Azok úgy törtek meg a robosztus testalkatú kardforgató fegyverén, és pajzsán, miként a tenger habjai a parti sziklákon. Ám a vár többi védője nem volt ilyen értékekkel megáldva. Őket könnyűszerrel elsöpörték a túloldalon támadó ostromlók és bejutottak a várudvarba. A lovag saját életét nem féltve sietett szorongatott helyzetű társai segítségére, hiszen tudta, csakis akkor arathatnak győzelmet az elvetemült barbárok serege felett, ha megvédik a várat. Az erősítés már úton volt, nekik csak pár órát kellett kitartani. A hatalmas termetű harcos keresztülrontott az időközben bejutott mocskok közt, kardjával véres rendet vágva kaotikus, rendezetlen soraikba. Elért bajtársaihoz, akik közül már csak néhányan voltak talpon több sebből vérezve.
Ebben a pillanatban női sikoly hangja szállt a várudvar fölé. Neltor meglepetten kapta fel a fejét a hangra. Hogyan!? Miképp juthattak be a vártoronyba a mocskos fattyak!? Lamina hercegnő szobája a torony legfelső szobájában van. Nem kerülhettek oda másként, hacsak…

-Itt a következő adagod...
Dave-nek kellett pár pillanat, mire elszakadt a kezében tartott könyv fantáziavilágától, és képes volt felfogni, hogy az előtte heverő aktakupac kézzelfogható és valódi.
 
-Most csak szívatsz, ugye?
-Remélem tudsz róla, hogy ma dupla műszakos vagy?
-Hogy micsoda?! És erről csak most szólsz?
-Megbeszéltük, nem emlékszel? Cseréltem veled a múlt héten, ezért te bent maradsz ma helyettem is.
-Na, ne szórakozz velem! Még csak nem is rémlik…
-Hát pajtás ezt megszívtad, nekem ma randim van egy bombázó csajjal, és nem fogom a két szép szemedért lemondani. Na, hajrá hosszú még az éjszaka, vár a lamúr. Engem, hehe.
Dave már csak az ajtó csapódására figyelt fel döbbent révületéből. Ma estére neki sem éppen ilyen tervei voltak. A műszak vége felé általában már olvasással töltötte az időt, vagy az irodai gépen pasziánszozva órákon át. Nincs miért csodálkozni, elvégre egy kórboncnok segéd éjféltájt nincs különösebben hajszolva munka szempontjából. De ma úgy gondolta kimozdul egy kicsit, elmegy a haverokkal szórakozni, hát nem beüt a krach? Mike, a rezidens lett volna a váltása este 11-kor, erre idepakol neki még egy hétre elegendő papírmunkát, és lelép csajozni. A fiú felsóhajtott:
-Asszem’ hosszú éjszakám lesz…
Kényszeredetten nekilátott rendezni az iratokat, amiket Mike elépakolt. Mind a mai nap „termése” volt, több autóbaleset is történt a nap folyamán. Az emberek ingerültek, figyelmetlenek voltak ami nem is csoda, hiszen hetek óta kegyetlen kánikula tombolt a városban. Unott arckifejezéssel, szinte oda sem figyelve gépelte le a számítógép klaviatúráján az elhunyt személyek adatait, valamint a boncolási jegyzőkönyvet.
Már jó félórája végezte ezt a munkát, mikor a tekintete megakadt egy furcsa aktán. Nem ez következett volna a sorban, de mikor Mike az asztalra hajította az iratcsomót, egy gemkapoccsal odatűzött fotó félig kicsúszott a mappából. Ez a fénykép tűnt fel Dave-nek.
Ugyanis, ami látható volt rajta a legkevésbé sem volt szokványos baleseti, vagy gyilkossági helyszínnek nevezhető. A képen szereplő, vélhetően egykor csinos fiatal nő arcát szörnyen eltorzította a halálfélelem és a ráfröccsent vér. A bőrébe ezernyi, furcsán kanyargó, különös ábrát véstek, miközben az áldozat valószínűleg még életben volt. A végtagjait tőből csonkolták, ezek nem is látszottak a képen, valószínűleg a gyilkosai magukkal vitték. A boncsegéd döbbenten bámulta a fotót, világ életében elképedt az emberek találékonyságán ha kegyetlenkedésről volt szó. Ez a nő szemmel láthatóan végigszenvedte, amíg bőrének minden négyzetcentiméterét összevagdosták, talán még a végtagjai levágását is túlélhette néhány perccel.
Jézusom – nyögött fel Dave – ki képes ilyen brutálisan elbánni egy másik emberrel? Maga elé húzta a teljes aktát, majd miután megnézte a többi csatolt fényképet és elolvasta a jegyzőkönyvet, kezdett egésszé összeállni lelki szemei előtt az egész borzalmas jelenet. A jelentés, és a többi fénykép alapján kiderült, hogy a végtagokra a plafonhoz kötözve találtak rá a kiérkező rendőrök. Mellesleg a rendőröket az alsó szinten lakók hívták ki, mert a plafonjukon rozsdabarna folt kezdett terjengeni. A meggyilkolt nő vére átszivárgott a lakás padlóján.
 
Az előzetes nyomozati anyag szerint valószínűleg az áldozatot kifeszíthették a karjainál és lábainál fogva a levegőben, majd miután televésték ábrákkal, egyenként levagdosták a tagjait. Mindezt tették úgy, hogy az alant lakók ebből semmit sem észleltek, furcsa. A fiú megdörzsölte fáradtságtól égő szemeit, majd – kissé elkeseredetten – becsukta a mappát.
Napi rendszerességgel találkozott durva esetekkel, tucatnyi baleset áldozatainak boncolásánál segédkezett már. Öngyilkosságok, gyilkosságok is történtek néha, de egy ilyen kegyetlen mészárlás képeinek láttán az életkedve is elment.
Az órára tekintve látta, már csak percek vannak hátra éjfélig, közelgett a boszorkányok órája. Egyszer, még rezidens korában az akkori főnöke Gus, (akinek a teljes neve Gustavo volt, de soha senki nem szólította így) bezárta a hűtőblokkba éjfélkor és csak hajnalban engedte ki. Dave egész éjjel attól rettegett, hogy valamelyik halott megmozdul a lepedő alatt, majd lassú, darabos mozdulatokkal felé mászik a sötétben. Persze racionális elme révén tudta, hogy ez lehetetlen, mégis ott és akkor a sötétben csapongó képzelete moccanó holtakkal teli csapdát vetített elé. Azóta sem tudta teljesen kiheverni a dolgot, pedig valójában nem történt semmi szokatlan, vagy ijesztő aznap éjjel.
Az aktahalmot elnézve még jó pár órányi „kellemes” időtöltésnek nézhetett elébe, de valahogy már egyáltalán semmi kedve sem volt ahhoz, hogy halott embereket nézegessen. Persze a munkát ettől még ugyanúgy el kellett végezni, ám ettől nem tűnt kevésbé idegőrlő feladatnak.
-Országomat, és fele lányomat egy erős kávéért! – Sóhajtott fel elkeseredetten.
Természetesen, mint minden közhivatalban itt is volt kávéautomata, azonban amit az kiadott magából alkalmasabb volt padlót fényezni, semmint emberi fogyasztásra. Ennek ellenére a fiú mégis feltápászkodott a kényelmetlen irodaszékből, és a folyosó felé vette az irányt, ahol a nevezett gépszörnyeteg terpeszkedett. A folyosón csendes félhomály uralkodott, mint ahogyan az ilyenkor éjféltájt lenni szokott.
Dave a villanykapcsoló felé nyúlt, majd felkattintotta, ám a mennyezeti fénycsövekből annyi fény sem szivárgott, mint amennyit egy haldokló szentjánosbogár képes lett volna kipréselni magából. A fiú bosszúsan morogva a bürokratákról és az ő „költségvetési hiány”-ukról a folyosó sötétbe burkolódzó vége felé vette az irányt, ugyanis az automata természetesen a legnagyobb sötétségben tartózkodott. Szerencsére innen is jól láthatóan világított az elején levő fényreklám, így afféle elnagyolt világítótoronyként kalauzolta maga felé a félhomályban tévelygő boncsegédet.
Odaérve apró után kezdett kotorászni a köpenye zsebében. Mindíg is utálta a kötelező köpenyviselést, több okból is, de most épp amiatt, hogy valamiért ezekre a szabvány ruházatokra sohasem került bármire használható zseb. Ő magában csak „süllyesztő”-nek becézte ezeket a kisebb zsáknyi ruha-kiegészítőket, hiszen bármi került is beléjük, azt a lehetetlenséggel volt határos újra előkeríteni. Főképp, ha pár centről volt csupán szó. Miközben elmélyülten kotorászott az említett ruhadarab mélyén, halk nesz hallatszott a folyosó másik vége felől. Dave jól ismerte már ezt a zajt, minden nap több ezerszer hallotta.
A bejárati lengőajtó zsanérjának hangja volt. A boncsegéd első gondolata az volt, hogy biztosan egy éjszakázó irodista távozott az épületből, hiszen gyakran előfordult, hogy a felső emeleten dolgozó „bürokraták” némelyike a késői időpontra hivatkozva itt, a hátsó bejáraton hagyta el a hivatalt, hiszen a főbejáraton távozás némiképp macerásabb volt. Hátranézve nem is látott mást, csak a félhomályos folyosót a boncterem előteréből kisugárzó fénnyel. Vállat vont, majd tovább kutatott a zsebében a rejtekhelyükhöz makacsul ragaszkodó pénzérmék után. Végre előkerült két húszcentes érme. Szerencsére az automata legalább olcsón adta borzalmas löttyét. Kezében a gőzölgő műanyagpohárral indult vissza az iroda felé.
Azaz, csak indult volna, mivel a következő pillanatban hatalmas ütést kapott a tarkójára. Dave szeme előtt egy pillanatra elsötétült az amúgy sem épp fényárban úszó folyosó, azután már csak a sebesen közeledő járólapokat csodálhatta. Igaz, ezeket is csak egy századmásodpercig, mivel a gravitáció ezúttal is győzedelmeskedett, így a következő érzet már a folyosó padlójának jeges hidege volt, a kiömlött kávé forróságának szöges ellentétével karöltve. Kihunyó öntudattal küszködve próbált eszméleténél maradni, még megpillantotta támadója lábát ami – meglepetésére - tökéletesen csupaszon meredt az arcába tetoválásoktól elborítva. Hogy nem fagy oda a lábad te rohadék?!
Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elnyelte a kavargó sötétség.
 
2.

Dave hányingerrel küszködve ébredt. A feje iszonyúan fájt, és ha eddig nem is tudta milyen „csillagokat látni” a fájdalomtól, hát most egyebet sem látott.
Ugyanis vaksötétben feküdt.