Villámlott, de a dörgésen kívül valami más zajt is hallok. Remegve ülök fel ágyamban, takaróm egészen a fejemig felhúzva. Tágra nyílt szemmel nézem a halkan mozduló kilincset. Hiszen ez nem történhet meg: rajtam kívül senki nincs itthon! Rajtam, és kétéves öcsémen kívül. Lenyúlok, az ágyam mellett ott a baseball ütő, nyele megnyugtatóan simul a kezembe. Felállok, és az ajtó felé lépek. Megfordul a fejemben, hogy talán nagy ostobaságot csinálok. Mi van, ha fegyver van nála, vagy mit tudom én... tiszta bolond vagyok.

Felrántom az ajtót, és ütök. Csattanás. Az ütő eltalálta! A falat. Kimegyek a lépcsőházba, és felkapcsolom a villanyt. Már úgyis mindegy, ha valaki van itt, meghallotta a bénázásom.
A mobilom kéne… de nem tudok hívni senkit, éjszakára mindig kikapcsolom, és egy év, mire bekapcsol. Időm meg nincs. Meg vezetékesünk sem. Segítséget tehát nem tudok hívni, egyedül kell elintéznem.

Az öcsém! – vágódik az eszembe. Rohanok a szobájához. Az alak nyitva, és a kis vakarcs az erkélyen áll. Ahogy meghallja rohanásom, megfordul. A szeme... az arca…
Elvigyorodik. Tűhegyes fogacskák villannak ki.
- Te jó ég – suttogom magamban.
- Hahó! – susogja a öcsém. Mi a pálya? El sem tudod képzelni, milyen jó érzés vért szívni – selypegi édes kis hangján.
- Mi van?! – sikoltok.
- Jaj, nyugi! Csak vicc volt. A gagyi vámpíros könyvek szereplőin kívül senki nem szív vért. – ujjai a függönyt rángatják türelmetlenül – Na mindegy, ha már itt vagy, elbúcsúzom, bár biztosan találkozunk még. Bementem volna hozzád elbúcsúzni, de nem akartalak halálra rémiszteni – pillantott a kezemben lévő ütőre.
Elkerekedett szemmel nézek rá. – Te most… mi történt veled? – hebegem.
- Hát, olyan zombi féle lettem, azt hiszem, bár ez rossz kifejezés. De nyugi, téged soha nem bántanálak, végül is a nővérem vagy, és egyszer majd te is átváltozol, gondolom.
- És ez mitől … - kezdeném rázúdítani kérdéseimet, de félbeszakít.
- Nem tudom, de most már mennem kell, várnak a többiek.
- Többiek…? .- sikoltom rémülten, mire mosolyogva megvonja a vállát.
- Hát, vagyunk egy páran! Na szia, még benézek majd – mondja, és kiugrott az ablakon. Az erkélyre rohanok, és kinézek. Ijedtemben az ütőt is elejtettem. Egy csomó hozzá hasonló kisgyerek ácsorgott lent a ház előtti füvön. Mind zombi lenne?! Páran vigyorognak rám, és kedvesen integetnek is nekem. Rémületemben kiver a víz…

Ez volt az a pillanat, amikor felriadtam. Megkönnyebbültem. Hát persze, hogy csak álmodtam! És hozzá micsoda bolondságot…
Reggelinél az öcsém teljesen normálisan nézett ki, és a megszokott módon viselkedett: nevetgélt, dobálta a müzlijét meg a nyálas kifli darabokat. Aztán, mikor a szüleim nem néztek oda, felém fordította a fejét, és kedvesen rám mosolygott. Kivillantak tűhegyes fogai, és kacsintott egyet, eszelős tekintettel.
Azt hiszem, ezután volt, hogy elájultam.

A kórházban tértem magamhoz. Anyu megnyugtatóan hajolt fölém: - Semmi baj kislányom, már jól vagy – mondta mosolyogva, és éles fogán megcsillant a lámpa fénye. – Apu is itt van, akarod látni?
NEEEEEEEEM!!!