Ott álltam előtte. Aznap esett. Fekete esernyőt tartottam a fejem fölé, megadtam az ilyenkor szokás tiszteletet. Néztem a nevet és a dátumot. Mindvégig azon töprengtem, hogy temethetnek el valakit aki még él.
Hallom, ahogy azt mondja nem haltam meg, amíg élsz én is élek. Csak ez már egy másik világ. Itt az én fantáziám formálja azzá ami.
Ő tudta! Már várta a pillanatot.
Mindig is irigyeltem amiért előre tudott számolni mindennel. Hirtelen ég el aki nagy lángon ég el. Így tette ő is és ezt pontosan tudta.
Még fél óra van az indulásig. Töprengek…
Mi az amit ott hagytam benne és mi az amit ő hagyott énbennem. Vajon tudta én mivel kell számoljak ha már nem lesz? A második évszámot úgy vésték a sírkövébe mint az örökkévalóságot. Ez az örökkévalóság amit bennem hagyott és a még ne menj el amit én benne. Mindkettő kellően akkora teher, hogy azzal egyikünk sem tud megbirkózni. Peregnek az emlék-filmkockák. Amikor fiatalon olyan jelentéktelenek voltunk egymásnak aztán összefújt minket a szél és amin keresztül mentünk elválaszthatatlanul összekötötte életünket. „Míg a halál el nem választ.” A halál mely még ezen esküt is jogosult megtörni! Nem baj, ő ezzel is számolt. Biztosan tudta ha kérdésemre az örökkévalóság a válasza akkor még találkozunk.
Lejárt az idő… - mennem kell!