Szorosan kötötték meztelen csuklóit a béklyók. Bőre felhorzsolódott, sebeiből vér fakadt. Testnedvei vörösre színezték a rozsdabarna kötél csomóit. Előtte a pap állt, neki háttal, és dübörgő hangon szónokolt az összegyűlt tömegnek.

Ments meg, ó uram, mert a víz már a nyakamig ér! Elmerülök a sötét mélységbe, és lábam nem érhet talajt. Ó, eltévelyedett, ó bárgyú, buta halandók! Látjátok, hová vezet a bűn, hová vezet a léhaság, hová vezet az egyetlen igaz úr tagadhatatlan szavának süket fülekre találása! Itt térdepel előttetek a bűnös lelkek foganatja. Külsőre emberi talán, de én átlátok rajta, mint a homályos üvegen. Látom a belsejét, látom az ürességet. Nem vert szívébe gyökeret az úr szava. Halott ő már, látszatra lélegzik, és pislog, de nincs helye sem földön, sem a mennyekben. Eretnek! Krisztus vérének elorzója, bűnös, kolonc és áruló! Ámen!

Ajkai kicserepesedtek, szemei vöröslöttek a könnyektől, miközben haja csomósan ragadt vállaira. Valóban nem érzett semmit, ebben igaza volt a dühöngő papnak. Nem érezte az úr szeretetét, nem hallotta soha a mennyei fanfárok hívó dalát. Mindig is a földben hitt igazán, vagyis inkább a vízben. A víz volt az elme, ezért állt hajóra való embernek. Matróz volt, halász, akár az apja, és apjának apja, és a többi napszítta, tengervíz áztatta őse. Tehetett hát arról ő, hogy isten kiszámíthatatlan gondolatainak és cselekvéseinek következtében elfogytak a halak?

Oly sokáig, évszázadokig, gazdag volt a fogás. Mindig volt hal, kicsi, nagy, kövér, fénylő pikkelyes. Akárhányszor hálót merítettek itt az emberek, mindig százszámra kerültek fel a nap színe elé a ficánkoló pikkelyes jószágok. Sosem volt itt gondja az embernek semmire. Szívták a dohányt, előre-hátra dülöngéltek a hintaszékekben, é lesték a tengert. Aki nem hajón szolgált, az a hajósokat szolgálta ki. Kocsma és kantin a gyomornak, fürdőház a testnek, újabban pedig templom a szellemnek.

Régen sok isten volt itt, és mind hallották az ember szavát. Látták a füstöt, mely a tüzekről szállt az ég felé. Fújták a szelet, ringatták hullámaikkal a hajók farát. Aztán jöttek az északi emberek, és lemészárolták az isteneket. Szavakkal, szónoklatokkal, dalokkal, himnuszokkal, és zsoltárokkal. Azóta csak egy isten létezik. Egy mindenek felett, aki szeretetet, áhítatot, szorgalmat, és engedelmességet kíván. Különben kegyetlenül lesújt a vétkesekre.

Az emberek, kiknek gondjuk kevés volt addig, szabadidejük viszont annál több, könnyedén behódoltak az új, mindenható isten szavának. Egyszerűbb volt egy istenhez fohászkodni, mint állandóan a szél, a tenger, a mezők, a szántók, az erdők, a tűz, vagy a gyermekáldás isteneinek hódolni. Az egyetlen csoport, mely nem engedett könnyen, a hajósok voltak. Ők gyakran heteket is odakint a vízen töltöttek, nem került fülükbe oly sok zsoltár és az emberi eredendő bűnösségről prédikáló szónoklat, mint a szárazföldi embereknek. A sok generáción át bevált talizmánok, fohászok és énekek megmaradtak nekik. Minden kötélhúzásnál, merítésnél, vasmacska vízbeeresztéskor elhangzottak. A szél és a tenger istenei barátok voltak, kik csendes délutánokon cirógatták a hajó tatján álló tengerészt, és átvezették a dühöngő viharokon a vakon kormányzó kapitányt.

Az új isten túl sokat követelt, túl sok szabálya volt, és papjai túlságosan hangosan harsogták utasításaikat. A hajós ember sok mindent tudott olvasni. A hullámzás ütemét, a napsütés színét, a felhők haladását. Kiolvasta a látóhatár fátylaiból a vihar közeledtét, és menetét. De az egy isten kötött könyvét nem tudta olvasni. Betűk, pontok és jelek ritkán szerepeltek gondolatai közt. Aztán a jó időknek vége lett. A nap megmorcolta magát, sötét felhők mögé bújt minduntalan, és hideg szelek kezdtek el fújni. A hajósoknak úgy látszott, barátaik, a szél, a nap, és a tenger istenei hátat fordítottak, elzavarta őket az egy isten követelődző tekintete.

A barátokkal együtt a halak is távoztak. A sötét és keserű esők eláztatták a kerteket és termőföldeket, az állatokat dögvész pusztította, és nem volt fogás. Üres hálók és csalódott sirályok jöttek vissza csak a hajókkal. Az egy isten papjai ezt jelnek vették. Oly sokat szajkózták, hogy minden rossz az egy istenben való megkérdőjelezhetetlen bizalom hiányának tudható be, hogy az emberek elhitték. Bárki, aki nem követte betűre a bőrbe kötött nagy könyv szavait, az eretnek lett, bűnös, kinek hibájából a többiek szenvednek. A hajók legénysége lett a bűnbak, és a kapitányok hamarosan behódoltak a szigorú tekintetű papok előtt. A hajók neveit megváltoztatták, oldalukat szentnek titulált édesvízzel locsolták. A matrózokat megkeresztelték, és a papok begyűjtötték a korallból, kagylóból készült nyakékeket, medálokat. Bűn lett nem az egy istent imádni, szeretni, és bocsánatára vágyni.

De ő nem hódolt be. Számára üres szavak zengtek csak a templomokból, melynek tornyai magasabbra nyúltak minden más épületénél. Nem szívlelte a papokat, kik még az éhínségben is kövérre híztak. Kik neki szónokoltak a tengerről, a viharról, és a szélről, mikor egyikük sem tette lábát soha egy hajóra sem. Emlékezett a régi dalokra, a mesékre, melyeket apjától hallott, és a történetekre, melyekben a szél istene az elveszett hajósok mellé állt, és szétfújta a csillagokat rejtő ködöt. Nem kellett imádkozni, térdere borulni, és egy keresztre feszített ember vérét inni, testéből enni. A hála a szívből jött, és nem a szájból.

Mikor legutóbb kihajózott, már tarthatatlan volt a helyzet. Hetek óta nem volt fogás, a gyermekek már éheztek, és a templomok begyűjtötték az élelmet, hogy a rászorulókhoz juttathassák azt, de hát mindenki rá volt szorulva, és végül nem kapott senki, csak a leghithűbbek. A hajósok együtt, egyszerre vonultak a tengerre. Mind bedobták hálójukat, hogy a lehető legnagyobb teret lefedjék, majd remélték a legjobbakat. De nem jött semmi, csak vihar, és pusztulás. Az éjszaka dühöngő mennydörgést, és villámokat hozott. Óriási hullámok bukkantak fel a semmiből, magukba nyelve a hajókat.

Emlékezett, ahogy a tat levált. A főárboc kettétört, mintha csak fogpiszkáló lenne, a vitorla pedig maga alá temetett több matrózt is. Őt kirántotta egy alattomos kúszóhullám a fedélzetről, és pörögve a vízbe ölelte. Csapkodta, tépte, zúzta csontjait a kavargó víz, de nem fulladt meg. Nyakában ott lógott egy piros, repedezett szélű kagyló héja, a víz istenének szimbóluma. Ő volt az utolsó, ki nem adta talizmánját az egy isten papjainak párnás markába. Mikor a felszínre ért, tüdeje égett, szemét marta a só, de élt. Az ég sötét volt, a csillagok elbújtak, és kegyetlen szél fújt. Nem úszott, csak taposta a vizet, szerencséjére a szél a part felé sodorta. A hajnal fényénél rámászott egy hajóból letört fadarabra, és sodortatta magát.

Délben halászták ki, de alig látszott, hogy nappal van, oly sötét volt az ég. Ő volt az egyetlen túlélő, az egyetlen test, mely partra sodródott. Nem jött utána más, csak tucatnyi hajó törmeléke, és uszadékfa. Nem vitték házba, nem csavarták száraz ruhába, nem etették, nem itatták. Egy őszes szakállú pap letépte nyakából a vízisten talizmánját, és a parton összegyűlt tömeg felé emelte.

Isten dühös, dühös és csalódott. Látjátok hát, elég egyetlen eltévedt bárány, egyetlen süket fül, egyetlen lélek, melybe az ördög fészkelte be magát, és mindannyian odaveszünk. Nincs hal, nincs élelem, csak hamuízű víz, mely a sötét égből esik ránk, és marja orcánk. Miatta van ez, hittagadó, eretnek, bűnös!

Hurcolták, lefogták, a kikötőben kikötözték, és a pap tovább folytatta szónoklatát. Azonban őt nem hatották meg a szavak. Bajsza alatt halkan énekelni kezdett:

Víz csapdossa kezem lábam, mossa testem és fejem. Szél simogat, és szárítja hajam. Sirály jár sarkamban, és hal akad hálómba. Szigony nem ontja vérem, de hegyét a víz bőre alá szúrom. A szél fúj, hullám hátán hullám születik, a fogás pedig a hálómba úszik.

Érezte a remegést. A kikötő talajára rakott kövek összekoccantak. Térde alatt porzott a föld. Kezeit erősen kikötözték egy öreg, földbe süllyedt vasmacskához, ereje pedig kevés volt. De ismerte a tengert, hallotta moraját. Mély sóhaj volt, mélyebb, mint amit valaha tapasztalt. Vett egy nagy levegőt. Előtte a pap még mindig prédikált, a sötét ég felé tárta kezeit, és túlharsogta a szelet. Az emberek babonázva figyelték az egy isten földi helytartóját. Hátuk mögött a tenger öklöt formált, és ők még csak nem is sejtették a csapást.

Isten kegyelmes, de a bűnösökkel kegyetlen. Isten szeret benneteket, de gyűlöli az eretneket. Isten szava megbékít, de tettre szólít. Eljött az óra, itt a hit megpróbáltatásának ideje. Vízbe vetjük a hitetlen vétkezőt, és isten majd eltaszítja a fellegeket, megzabolázza a haragos tengert, és visszaküldi hálóinkba a halakat!

A pap utolsó szavai elvesztek a robajban. Már nem csak az orkánt kellett túlkiabálnia, mert a hatalmasra duzzadó árhullám becsapódott a kikötőbe. Végignyalta a partot, magába fordult, és beszippantott mindent. Majdnem mindent. Mikor a víz visszavonult, csak egy vasmacskához kikötözött alak hevert köhécselve, öklendezve a parton. Az árhullám futott a mély víz felé, mintha csak kutya lenne, kit gazdája hív. Az egész falu ott volt, az összes pap is, még aki a harangokat kongatta délben, az is. Mindet elnyelte a tenger kinyúló marka. Csak a hajós maradt. A felhők kissé szétnyíltak, fakó napsugár sütött le a romos partra. A földön prüszkölő matróz orra előtt egy zsinegre felfűzött piros kagyló hevert egy pocsolyában.