Április 18.
Ezt a dátumot azt hiszem örökre meg fogom jegyezni. Azt hiszem ezen a napon történt bennem a világvége, összeomlás, romok és pór mindenütt magamban. És miközben a romok közt téblábolva szedegettem össze mindazt, ami megmaradt, amit nem emésztett el bennem a tűz, gondolataim egészen köddel borított, összevisszaságba fordulva az őrület tépáztatta mocsokban kavargott, nem tudva azt sem, hogy összedőlt kicsiny világomból merre, hol van a kijárat. Képzeletben, és gyakorlatban is rágyújtottam egy cigire, bontottam egy sört is. Leülve egy üszkös kiszögelésre próbáltam összeszedni magamat.
Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat az életemben, csak arra nem voltam felkészülve, hogy ilyen korán. Csak átkoztam magamban a sorsom és mindent, ami felépült bennem, és tudtam azt is, hogy minden felesleges, ami van a világban, minden torz és rossz. Csak a rossz és üresség vesz körbe. Mint amikor azt hiszed az egyik pillanatban, hogy minden úgy megy, ahogy szeretnéd, és tiéd az egész világ, aztán persze a sors, vagy a rendeltetésed rád kiállt: hé! Ennyi volt – vége.
Ennyi volt.
Mindössze pár nap maradt még, pár nap, ami majd elmúlik és teljesen vége lesz. Elhalványul remény, messze szalad a boldog gondtalanság, és azon kapod magad, megint szürke falak vesznek körbe. Tapétázhatod bárhogyan, le is festheted, tökmindegy. A falak erősebbek nálad, és rövidebb – hosszabb ideig maradnak csak színnel pompázatosak, a fal mindig győzni fog előbb vagy utóbb.
A falak masszívak és erősek, ellenállnak minden fizikai hatásnak, lerombolhatatlanok, és ha mégis sikerül, hamarosan újra építi magát.
Talán ez a dolgok rendje, talán így működik a világ, nem tudom.
Csak azt tudom, hogy jutottam el idáig…

Ahhoz, hogy megérthesse az olvasó, mi és hogy történt mindez, vissza kell mennem éveket, évtizedeket, hogy felvázolhassam a kárhozat eme posványos mivoltát, ami bennem gyökeret vert, majd végül legyőzött.
Még a 90-es években történt, amikor meglátogatott az első. Szokványos nap volt, nem is számítottam semmi extra eseményre. Persze a kezembe került könyv kissé izgalomba hozott, de csak arra gondoltam, miközben lapozgattam fakó lapjait, és olvasgattam a rítusokat, hogy ez is csak valami olcsó humbug, de egy próbát megér. Hiszen hogy is alkothatnánk véleményt bármiről is, ha meg sem vizsgáljuk a kérdést mélyebben, nem próbáljuk ki azon eshetőségeket, melyek adottak, és papírra vannak vetve. Szóval be nem tartva teljesen ugyan, de nekiláttam a dolognak. Arra gondoltam, mivel odakint hűs idő volt, hogy inkább a padláson fogok tevékenykedni, mert hát egy megfázást nem ér meg egy ilyen próba, hiába is szabad ég alatt kellene csinálni. A könyv szerint a rítus leírását mindenkor pontosan be kell tartani, de mivel – és jó okom volt a kételkedésre, nem hittem eleve a dologban, arra jutottam, hogy ha csak imitálom a követelményeket, és behelyettesítek tárgyakat azok helyett, melyeket megkövetelt a rítus, nem lehet baj. Ha történik valami, úgy is fog, nem okozhat gondot egy kis csalás…
Hát történtek dolgok sajnos, és én csak arra tudok gondolni, kár volt egyáltalán a kezembe venni azt az átkozott könyvet.
Rézpengéjű tőr helyett, rézdróttal betekert konyhakés, réztányér helyett réz hamutartó, kard helyett tőr.
Nem tűnik nagy csalásnak ugye?
A dupla lisztkőr, melynek az évi lisztből kellett volna állnia, tavalyi volt, hát most, na! Nem volt romlott vagy ilyesmi. Talán megvédett, talán nem. Az utóbbira gyanakszom.
Amikor kimondtam a rítus utolsó szavait, majd rátettem a padlóba szúrt kés markolatára a bal tenyeremet, melyekre előzőleg rákarcoltam azokat a bizonyos jeleket, minden megváltozott.
Első jelként a macska veszett meg. Azt se tudtam, hogy ott van a sötétben, és figyeli cselekedeteimet, ám az ominózus pillanatban, majdnem a szívrohamot hozta rám. Hosszasan felszisszent, fújtatott, minden szőre égnek állt, majd gondosan kikerülve a dupla lisztkört, végigrohant a… FALON!
Nem volt más út számára, de láthatólag annyira megijedt, és annyira el akarta kerülni olcsó ceremóniám színterét, hogy valamiképpen a ferde falon rontott el mellettem, és soha többé nem láttuk a házban. Egyszerűen elmenekült az épületből.
Első ijedségemet leküzdve szedtem össze magamat, és mivel más egyéb dolog nem történt, úgy gondoltam, ugyan furcsa és ijesztő jelenet volt ez, de igazából nem történt meg az, amire számítottam.
Ez volt életem legnagyobb tévedése, csak akkor még ezt nem tudhattam.
Aznap este kezdődött el, és ha nem történik egyéb dolog, bizonyára elvesztem épelméjűségem néhány nap alatt.
Valamikor este 11 körül látogatott meg az a valami. No persze nem láttam, de éreztem a jelenlétét, sőt mi több, hallottam is ahogy tevékenykedik. Kislánynevetést hallottam, zajokat a konyhából, ahová két alkalommal is kimerészkedtem, de nem láttam semmit. Kopogások a falon, tárgyak hirtelen elrendeződése – melyet szintén nem láttam, csak éppen a kuplerájból rend lett mire felkapcsoltam a villanyt.
Nem tudom, mit gondoljak. Eleinte arra gondoltam, túl sokat foglalkoztam a fekete mágiával, és az agyam játszik velem valamiféle torz játékot, és amikor reggel elütötte a 6 órát az óra, minden furcsa dolog és zaj megszűnt.
Egészen este 11-ig, amikor is újra kezdődtek a dolgok, sőt, még fokozódtak is, ha ez lehetséges egyszerű halandó elmém szemszögéből.
Csak amikor egy barátom meglátogatott, és ott aludt, akkor nyugodtam meg kissé. Ugyanis ő is szem és fültanúja volt eme eseményeknek akkor, és bár halálra rémült, mint én az első éjjelemen, én csak hangosan kacagtam. Kacagtam, mert megkönnyebbültem, hogy nem őrültem meg.
A házból végül nemsokára elköltöztem, és a torz események elmaradoztak, főleg mert gyakran váltogattam a lakhelyemet, a végére már semmi nem maradt, ami furcsa lett volna a számomra. Illetve itt megjegyezném, hogy akik beköltöztek a házba utánam, néhány nap elteltével kimenekültek egyik este az utcára, mondván, valami kopogó szellem lakja.
Mondanom sem kell, hogy az óta sem lakják a házat, gyanítom, én tehetek erről, és azt is gyanítom, én hoztam a romlást az épületre.
Talán majd egyszer visszatérek oda, lehet ez a sorsom. Én okoztam, nekem is kell helyrehoznom.
Az évek múlásával sorra elhaláloztak rokonaim, családtagjaim, hol betegségben, hol ostoba balesetekben, és csak remélhetem, hogy nem én okoztam ezt is.
Az új évezred hajnalán már el is felejtettem a dolgokat, legalábbis nem hangoztattam, és éltem az életemet. Katonaként visszazuhantam a valóságba, és bár világcsavargóként szerettem volna utána élni az életemet, egy családi tragédiát követően ez kudarcba fulladt.
Maradtam, és éltem, vagy nem éltem, de biztosan léteztem a magam módján.

A második eljövetel észrevétlen volt, és még most sem vagyok benne biztos, mikor is történt pontosan, de megtörtént. Én csak az ármány démonaként hívom. Furcsa, az elsőnek sose adtam nevet, egyszerűen csak elsőnek hívtam és hívom ma is. Néha valaminek nevezem, de most ez, nem is érdekes vagy fontos a történetem szempontjából.
Az ármány démona egy nő képében jelent meg, és szinte azonnal nekiállt szétrombolni a világomat. Elsőre magához édesgetett, majd egyszerűen elvette a hitet, a megbizonyosodást, és a bizalmat. Ezeket irtotta ki belőlem, és habár sikerült a végén legyőznöm, már nem maradtam a régi. Elborultan vonultam magányomba és inkább a könyveket bújtam, mintsem az élet tengerén eveztem volna tovább. Ez is egyfajta út volt, és ez is egyfajta létezés, még ha magányosabb, is mint kellett volna számomra. Furcsán a művészetek és a tudomány felé fordultam, és mindentől elhatárolódtam, amiről azt gondoltam kicsit is a babonák és legendák vizeire vitt volna. Részletezhetném ezt az időszakot, de történetem, a végcél szempontjából teljesen felesleges, elég az hozzá, hogy egy bizonyos tudat és gondolkozási állapotra helyezett, ami jó stratégiának bizonyult hosszú évekig. Hosszú, majdnem magányos évekig…

A harmadik eljövetel volt az, amire azt tudom mondani, nem gondoltam volna, hogy lehet még tetézni az eseményeket, hogy lehet még ennél is aljasabb tett, ami személyem irányába történhet.
Ő volt a kétségbeesés és reménytelenség démona.
Ő volt az, ami jelenlegi állapotomért felelős, és amiről még nem tudom, miképpen sikerül majd megszabadulnom. Azért mindenkinél van egy pont, amikor azt mondja, oké, ennyi volt, feladtam. Persze itt nem holmi ostoba öngyilkosságról beszélek vagy már, még borzasztóbb dologról, hanem egyszerűen csak arról, ami annyit jelent, amit jelent, azaz – feladtam.
A kétségbeesés és reménytelenség démona egyszerűen művészi! Nem durva, nem agresszív, sőt, gyakorlatilag még csak nem is gonosz, és mégis az. Nem hiteget, nem ad reményt, mégis csalogat, és puszta létezési értelme miatt, akkor támad, amikor már teljesen a hatalmába húzott, ural, és irányítja az érzelmeidet. És ami még ennél is művészibb, hogy ő maga sem tudja, hogy tönkretett, ha esetleg mégis valamiképpen megtudja, vagy átérzi reményvesztettségedet, még sajnál is.
Csak éppen természetéből adódóan nem tehet érted semmit. Lehet, szeretne tenni, de képtelen bármit is lépni, vagy cselekedni irányodba, mert ez a természete. Ebből kifolyólag még csak haragudni sem tudsz rá, így aztán csak gyötrődsz önmagadban, menekülnél is meg nem is. Haragudnál is meg nem is. Sajnálnád is meg nem is.
Ennél borzasztóbb lelki gyötrelem nem létezhet ebben a világban. Csak nézel, mint a csapdába esett kisegér, és hatalmas szemekkel pislogsz a rácsokon kifelé, miközben a kétségbeesés és reménytelenség démona őszinte sajnálattal néz vissza rád.
Tudod, hogy már véged, mégsem tudsz tenni semmit, mert magát a démont sajnálod, mert ő önmagában tökéletes, erős, de mégis gyenge.
Nagyon akarnád birtokolni, olyannyira, hogy egyszerűen képtelen vagy arra, hogy erőszakkal megpróbáld ezt, hiszen akkor maga az, amiért neked fontos, azonnal megszűnne létezni, és tönkretennéd.
Van annál borzasztóbb, mint amikor a saját gyötrődet véded inkább, fontosabb, mint saját életösztönöd?
Nem hinném.
Sokan azt gondolják, a démonok kizárólag agresszív és ocsmány teremtmények, melyek kínozzák a testüket, elsorvasztanak és lemészárolnak, pedig nem így van. Az igazán erős démonok szépek, kedvesek, gyakran önzetlenek, pillanatnyi boldogságot osztva, miközben lelkileg tönkretesznek úgy, hogy eközben végig csak arra gondolsz, inkább TE szenvedj, mintsem maga a démon.
Na, ez az, ami felülmúlhatatlan, művészi és egyben csodálatosan rettenetes…

- Akarod látni azt, amit nem láthatsz meg soha, még délidőben verőfényes napsütésnél sem?
- Nem tudom, hogy akarom e látni – feleltem.
- Talán a sorsod az, hogy ne is lásd. De talán éppen az a rendeltetésed, hogy megpillanthasd azt, ami keveseknek adatott meg.
- Ha a sorsom vagy rendeltetésem ez, akkor nem mindegy, én mit akarok? Kérdeztem újfent.
- Nem. Mindig te választasz. A sorsod csak sodródik veled, és úgy szövi az idő szövetét, ahogy és amerre te fordulsz. Példának okáért, ha elfogy a cigid, vagy lemész a boltba, vagy nem. Ha úgy döntesz, lemész, talán a sorsod az, hogy elüssön a busz. Ha nem mész le, talán földrengés végez veled, vagy gázrobbanás.
- Vagyis, mindenképpen meghalok nemde?
- Az nem mindegy, hogyan, és mit okozol a világban változást vele. Lehet, hogy a busz elüt, és az azon utazók közül valakinek megváltozik az élete ettől. Lehet, ha otthon maradsz, és gázrobbanás végez veled, meghal a szomszédodban lakó is.
- De a szomszédomban lakónak nincs ugyanúgy sorsa? Nem hinném, hogy ő tőlem és cselekedeteimtől függene.
- Tévedsz. Mindketten függtök egymástól, és még sem. Az ő sorsa lehet az, hogy ő idézi elő a gázrobbanást, gázömlést, amivel téged is megöl. Ha alapesetben nem maradsz a lakásban, és a te sorsod ugyanúgy a halál, akkor a busz fog elütni, mindez részletkérdés. Ami az egészben a lényeges, pont a mikéntje. Ha a szomszédod robbant fel, ő idézte elő a te halálodat. Ha a busz üt el, akkor mindketten függetlenül haltok, de mindketten más és más jövőképet idéztek elő. Ha nem mozdulsz ki otthonról, csak eggyel csökkented az események láncolatát, vagyis spórolsz. Kajánul felkacagott, én meg csak néztem rá bambán.
- Te nem vagy normális!
- Csak mert elmondom az igazságot, amit egyébként a legtöbb ember nem tud? Had magyarázzam el jobban. Ha halálos beteg vagy, elmehetsz orvoshoz, vagy nem. A lényege úgy is az elmúlás, csak ez bekövetkezhet harminc nap alatt is és fél év alatt is. A kérdés az, amíg itt vagy mit és hogyan teszel. Ugyanez igaz ha 100 évig élsz. A vége az elmúlás, csak a köztes idő, ami rendelkezésedre áll, mit és hogyan teszel meg. Van, akinek több, van, akinek kevesebb idő jut. De az idő csak egy fogalom, változás vagy alakulás összegzése.
- És szerinted mit kellene tennem az én időmben? Kérdeztem belefáradva a sok marhaságba, amiket mondott nekem.
- Nem én vagyok az, aki megmondja neked, hogyan éld az idődet. Senki más sem fogja neked ezt megmondani. Hiszen még te magad se tudod ezt megtenni önmagadnak. Kiszorítasz bizonyos teret az energiáddal a létezés szövetén, és sodródsz a hálón. A pók majd egyszer elkap. Lehet nem ma, lehet nem holnap, de el fog kapni, és akkor majd én ott leszek.
- Minek?
- Hogy ítélkezzek feletted.
- Szóval erre akartál kilyukadni. Hogy jó vagy rossz voltam e…
- Nem, ostoba! Teljesen mindegy jó vagy e, vagy rossz. Lehet, ha velejéig gonosz vagy, de pont a gonoszságod okán lesz valakiből valami több, akkor jót tettél. Ha viszont egész életedben úgymond jó voltál, de hagytál mindent elveszni magad körül, saját magad ellen követsz el bűnt, ami viszont gonoszság, önmagaddal szemben.
- Nem értelek.
- A lényeg hogy építs, és ne rombolj.
- Ki vagy te, hogy ítélkezz felettem?
- Már ítélkeztem. Amúgy, mint anyag, én nem is létezem. Ha majd eljön az időd, ott leszek ez igaz, de csak röpke pár pillanatig. Bele fogok nézni a szemedbe, és feltárom előtted minden hibádat, és azt is látni fogod, mit kellett volna igazából tenned.
- Mért nem most tárod fel? Sokkal egyszerűbb lenne, minden nem gondolod?
- Már megmutattam. Nem is egy alkalommal. Nem emlékszel?
- Nem.
- Akárhányszor rosszul döntöttél, utólag mindig rájöttél erre, és láttad, miképpen kellett volna cselekedned.
- Sokra megyek az utólag megmutatott dolgokkal.
- Talán tanulnod kéne belőlük. Tudod, a válaszokat nem leli az, ki nem is keresi.

Ez volt az a pont, amikor ököllel belevertem a tükörbe, de azon kívül, hogy csak felszakadtak az ujjaim, és vérezni kezdtek, nem történt változás. A démon, az én arcképemben tetszelegve utánozta a mozdulataimat, ezzel is kigúnyolva engem, a tetteim, és azt, ami vagyok, egy halandó lény. Neki könnyű volt, bárhol, bármilyen jelenésben élhetett az idők végezetéig. Számára az emberi világ csak egy játszótér volt, semmi egyéb.
- Látod? Ez is miattad történt! Dühöngtem, miközben bekötöztem a kezemet.
- Nem én mondtam, hogy öklözz bele a tükörbe. Felelte halk nyugalommal.
- De felidegesítettél – morogtam.
- Tanulj meg uralkodni az érzéseiden. Rám fogod saját ostobaságaid következményeit, vagy akármi másra, ha nem sikerül valami. Én mióta te élsz, hiába küzdök azért, hogy te láss, mégsem dühöngök. Talán példát kellene venned rólam.
- Na, persze! Egy démonról vegyek példát! Az kéne még csak…

E fenti párbeszéd a nyers igazság démonával történő kommunikáció csak egyszer történt meg ennyire nyíltan, viszont nagyon tanulságos volt számomra, elkezdtem kerülni a tükröket. Mielőtt bárki is ítélkezhetne felettem, leszögezem, nem vagyok elmebeteg, és kezelés alatt sem állok, gyógyszert se szedek. Amúgy is a párbeszéd nem fennhangon folyt le, valamiképpen a tudatomba férkőztek a szavai, és gondolatok útján kommunikáltunk egymással. Arra viszont rájöttem magamtól is, ha nem találok ki valamit sürgősen, meg fogok tébolyodni, amit ha lehet, szerettem volna elkerülni.
Leülve a székembe, halk zenét indítottam, és rágyújtottam egy cigire.
Gondolkoznom kell, addig is kedves olvasó, döntsd el, elmeséljem e részletesen mindazt, ami az őrület szakadékának határára taszított, vagy vigyem magammal a sírba, örök sötétségbe…