Csak áltatom magam,
Csak éltetlek téged
A szívembe örökre
Bezárlak most téged
Bennem itt a Tél
De eljő majd a Tavasz
Elítél sok emlék
És a vétkes is megmarad
Az éjnek lám vége
Hunynak már a csillagok
Rám köszönt a hajnal
És te egy képen itt ragyogsz

Ott belül vagy már végleg
Mint borban a hűs méreg
Minden úgy elhomályosul
Ha a szemedbe belenézek
Messze vagy most, távol
A tenger is túl mély
Szívedért a sors, valamit kér
Hangod csendes a tested kecses
Szomorú az arcod kicsi Lilike
Szétterül a csend, bennem erő lakik
Türelem és vágy, lassan haldoklik.

Nem bánom már, merre visz az út
Nem várom már az égből az angyalt
Nem fáj most már, hogy így marad
Pokolba mindennel, ez csak játék
Koporsóba minden értelemmel
Haljak és éljek ezen túl
Egy másik létezés kapuján túl

Kezdem érezni, hogy már késő
Lassan elér a szó: reménytelen
Lassan már érzem legbelül
Hogy mindez nem véletlen
Talán lehettem volna én is
Egy boldog ember
Egy erős érzelmektől táplált
Halandó élőlény

De már minden ajtó zárva van
Ami meg nincs, az túl messze van
Úgy érzem, csak így magamban
Erőltetni már felesleges minden
Éjjel s nappal az égre nézni
Előre menni, reménykedni
Késő, az idő elszaladt
Én meg eltévedtem

Nem bánom már, merre visz ez az út
Nem várom már, hogy a jóból nekem is jut
Nem fáj most már, hogy így marad minden
De remélem, már nem lesz hosszú ez az út
És csak haljak és éljek ezen túl
Egy másik létezés kapuján túl.