A szent



És ahogy Elhangoztak szavai megkondult a lélekharang. Hozzátartozója nem volt, de a faluban mindenki szeméből gyöngyözött pár könnycsepp, mint a nyári harmat a füvön. Az Atya elmosolyodott, hiszen érezte már szájában a finom, félédes misebort, amit jól elrejtett a gyóntatófülkében. Csak erre a tudott koncentrálni.

Úgy negyvenkét éves lehetett már, és mint az egyházban tevékenykedők nagy része, cölibátust fogadott. Be is tartotta. Nem élt kicsapongó életet, nem volt felesége, és gyerekei sem. Legalábbis olyan sarja, akiről tudott. Viszont elég érősen élvezte a testi örömök szinte minden formáját. Esténként sokan láttak a fekete autójában egy-egy Madámot, vagy ismert éjszakai pillangót, ahogy félreérthetetlen pózban kényezteti ezt a felszentelt katolikust. Emiatt már volt összeütközése a püspökkel is, de mivel maga a Pápa Őszentsége sem veti meg az efféle örömök élvezését (legalábbis a valóságban nem), ezért mindig elintézte annyival, hogy „mondj el gyermekem három Miatyánkot és bánd meg bűneidet”. Természetesen ebből következik, hogy a Püspök úr is maga kénye és kedve szerint értelmezte a Krisztusi tanításokat. Miért is tette volna másképpen. Hiszen, minden más ember is megteszi, és hogyan tudná feloldozni őket ezen bűneik alól, ha nem tapasztalja meg milyen súlyos igát kell viselniük a vétkezőknek.
De az atya szent ember volt. Legszentebbek közül is talán a legszentebb. Napi háromszor imádkozott, és legalább ugyan ennyiszer gyűjtött adományt a szegényeknek, hiszen a papi felkenése előtt szegénységi fogadalmat is kellett tennie. Talán emiatt, de sűrűn járt a hátrányos anyagi helyzetben lévő családokhoz, egy pohárka jó bor, vagy egy kupica pálinka mellett szívesen elbeszélgetett velük. Egy ilyen látogatásnál történt, hogy a háziasszony megkérdezte Isten szolgáját, hogy mégis miért veri őket a mindenható, hogy a jómódú emberek képtelenek adni az egyháznak alamizsnát, amit szétoszthatnának a szegények között.
Az atya válasza egyszerű volt, és tömör. „Azért gyermekem, mert Ők nem igazi hívei a mennyei mindenségnek. Isten, a mi urunk ugyanis a legnagyobb szolgáit teszi ki mindig a legnagyobb próbatételek elé.”
Az asszonynak nem volt más választása, mint tölteni még egy kupica bort az atya már üresen kongó pohárkájába, és beletörődni a sokatmondó, ám mégis kitérő válaszba.
Amikor a tiszteletes elköszönt a családtól, azért még elfogadta az ajándékkosárkát, benne a finom háziborral, némi kevéske kenyérrel, és az árváknak szánt édességgel, majd beszállt a fent már említett személygépkocsiba, és elhajtott.
A kissé már kábult lelki pásztor ilyenkor nem igazán szokott odafigyelni a sebességre. Sajnálatos módon a rendőr üldözőbe vette, hiszen nem tudhatta, kié is a gépkocsi.
Tisztelendő főhősünk a szabályoknak megfelelően félreállt, majd az éppen hogy egy ujjnyira nyitott ablakon kicsúsztatta a jogosítványát, benne némi alamizsnával, amit a rend tisztes, és méltóságos őre örvendezve elfogadott, és máris nevén szólítva szabadkozott a papnak. „Pista elnézést, hogy feltartottam. További jó utat!”

Isten tisztes szolgájának az volt a feladata, hogy segítsen a szegényeken. És, hát valljuk be őszintén. Szegény köztisztviselő egy éppen hogy háromszáz négyzetméteres villában nyomorog feleségével, és egyetlen gyerekével, aki ugyan még csak két éves, de mégis már olyan tehetséget mutat, hogy biztosítani kell neki a fizetős egyetemi szakra való bejutását. Két évesen az az angyali tünemény, már majdnem minden szinonimáját ismeri a prostituált, értelmileg visszamaradott, és egyéb, hasonló kaliberű kifejezéseknek.
Az apja mindig is büszke volt rá, hogy a fia bizony igen gyorsan sajátítja el a magyar nyelv adta csodálatos obszcén kifejezéseket. Mint már említettem, tehetséges gyermek volt.

Tehát a tisztes szentatya továbbmehetett, megúszva a büntetést, ami talán az egyházból való kitiltásával is járt volna.
Ebben a mérhetetlen sok izgalomban, és az isteni igét hirdetve, kicsit megszomjazott. Gondolt hát egyet, és betért a közeli vendéglátóipari egységbe, közismertebb nevén kocsmába.
Egészséges életmódja megőrzésének érdekében rendelt magának két körtét, három szilvát, és egy barackot. Elvégre ha isten teremtette ezen nedűk származásának eredetét, akkor csak jó lehet...

Aznap este még egyszer látták az atyát, és a fekete autót. Egyszer, utoljára. Reggelre már csak egy hosszú féknyom, és a sárga, rendőrségi szalag emlékeztette az embereket a balesetre.

A pap szent ember volt. Szent, akárcsak mindenki a földön. Rámutatott mások hibáira, és mindig kész volt segíteni... Mint mindenki. Önmagán.


És ahogy befejeződött a temetés, a szent beült a gyóntatószékbe, meghúzta a misebort, majd mit aki jól végezte dolgát, álomba szenderült. Pont úgy, ahogy az elődje.