A rózsaszín ágyneműhuzatom

Azt hiszem, mindenkinek van egy gyermekkori mumusa. Arra a fajtára gondolok, ami éjjel bemászik a gondolatok közé és ott megbújva rémisztően neszezik, és nem hagyja békén az ember fiát vagy éppen lányát. Ez lehet egy furcsán beszűrődő utcai lámpafény, melynek árnyékában rémséges alakok bontakoznak ki, mikor már épp lehunynád a szemedet az álmok világába való elhajózáshoz. Lehet akár egy nappal kedvesen mosolygó plüssmaci, aki éjjelente egy gyilkos grizzlyvé válik a polcon – pláne, ha előtte láttad azt a japán animét a huskyval. De jó példa a mumusra az ablakon bekocogtató ág is, mely viharos éjszakákon hallatja magát, mikor a levegő egyébként is megtelik feszültséggel, s az idegeken pattogzik végig az izzadtságcseppektől nyirkos homlok alatt.
Mindenki ismeri már azt az érzést, nem kell bővebben kifejtenem.
Az én gyerekkori mumusom egy rózsaszín ágynemű-huzat volt.
Tudom, a szín miatt mindenképp iróniára, abszurdumra vagy hatásvadászatra lehet gondolni, de nem azért írtam én ezt most le. Hanem mert tényleg olyan volt: vaskos vászonhuzat, melynek halovány rózsaszín alapján telítettebb kis minták sorjáztak keresztül-kasul. Első ránézésre semmi különössége nem volt, tökéletesen megfelelt hűvös éjszakákon jó meleg tartó képessége miatt, és kellemes volt tapintásra is.
De egy mumusban nem is a valódi kinézet a lényeg, hiszen az a legártalmatlanabb dolog is vérengző fenevaddá tud alakulni, csak tudnia kell a módját. Ez a mumus is akaratlanul keveredett bele a szerepébe.
Olyan nyolc éves lehettem, mikor anyámék telefonhívást kaptak a fővárosból, mely akkor még számomra tele volt misztikummal. Sietős emberek alakjával volt tele képzeletem, akik a rohanó sárga dobozokra ugrálnak fel a végtelenségbe nyúló épületek karcsú oszlopai alatt, miközben bal kezükben egy bőr felületű aktatáskát tartanak; mint a régi filmekben. Azóta ez a kép már kiegészült, átgyurmálódott, de akkoriban ilyen illúziók voltak a fejemben a fővárosról, mint egy naiv, nagy szemű, vidéki gyereknek. Ebből a világból telefonált egy idegen – talán ügyvéd, talán orvos, talán csak a hamvasztási költségekre vadászó, vigyorgó temetkezési vállalkozó, nem tudom már – aki közölte a tényt, hogy meghalt egy rokonunk.
Nem ijesztett meg, nem fakasztott könnyeket. A halál létezéséről már régóta volt fogalmunk; korábban, mikor rádöbbentem a tényre, hogy egyszer én is meghalok vagy a szüleim lépnek át ebből a világból egy másikba, fél napig sírtam apám karjai közt. Most még azt sem tudtuk, ki volt az a néni, milyen ágon volt nekünk rokonunk. Van úgy, hogy egy idős ember meghal és csak az állami szervek találják meg a rokonságot, egyéb pedig nem utal rá, hogy bárkivel is kontaktusba került volna az elmúlt évtized leforgása alatt. Magányosságának tényét talán még jobban alátámasztja az a tény, hogy holttestét csak három hét után találták meg, mikor már kellemetlen illatokat árasztott magából.
Habár mindez télen történt, a januári nap fénye is tud olyan erővel melegítemi ablakon keresztül, hogy a radiátor hőjével összhangban meggyorsítsák azt a folyamatot, amit rothadásnak, csendes oszlásnak, a természetbe való visszatérés körfolyamatának lehetne nevezni. Bár, mikor megtalálták a testet, ezek a szavak már nem voltak annyira helyénvalók: inkább szétfolyt az idős néni, beleolvadt a barnás kárpit huzatjába, beleépülve ezáltal a puha párnákba és ragacsos masszával terítve be a szoba ama sarkán a kopottas hajópadlót.
A bűz miatt törték be az ajtaját.
Nem voltam sosem abban a lakásban, így csak gyermeki képzeletem – mely már akkoriban, Stephen King ismerése előtt is már igen ékes volt, pláne, ha szörnyűségekről volt szó – látta csak a helyet. Két mentős kopogtat az ajtón, miközben mögöttük a bűzre panaszkodó házaspár bámészkodik, hogy lássa a végkifejletet. Egy színjáték darabjai voltak, melyre illet volna az a cím: „mindenki tudja, mi van odabenn a néni helyett, de azért tesszük a naivat”. A két mentős végül megelégeli a dolgot, és arra gondolnak, hogy majd a biztosító fizeti a károkat, ha betörik az ajtót, bár igazából ez lényegtelen. Már nem volt ott senki, akinek kellett volna a zár, hogy a magánszférába burkolózhasson lakásának kényelmes vackában. De ez a mellékes gondolat a mélységekben lakozott csak, mivel a hétköznap normái szerint helytelen lenne máris hullának titulálni valakit, aki egyelőre csak annyival utalt aktuális létezésére, hogy fertelmes bűzt árasztott a belvárosi téglaépület folyosójára.
Talán csak elől hagyta a csirkét a pulton, és elutazott vidékre rokonokhoz. Talán magányában osztozó társa, a macska dobta fel talpait.
Talán csak meghalt. De ez a szó nem szép, és egyébként is több macerával járna. A meghalás ráadásul túlesik a normális hétköznapokon, ezért nem szabad feltételezni azt. A néni, akit néha láttak a szomszédok elcsoszogni csirke farháttal a szatyrában egy hús-vér ember, aki hozzátartozik a mindennapokhoz.
A kopott zöld ajtó reccsenést hallatva kitárulkozik, majd tompa puffanás kíséretében csapódik a mellette lévő falba, hogy aztán félig visszapattanjon az öklendező emberek elé. Az érett szag, mely kitolult, sokszorosa volt annak, amit a pár már egy hete érzett főzés közben, mikor zuhanyoztak vagy épp lefekvéshez készülődtek. Ez az iszonyat már kezdett megszokottá válni és hozzákötődött a mindennapi cselekvésekhez; így mikor meglátták a szomszéd szobában, nyugodtan oszladozó tetemet a teljesen feltekert radiátor mellett, rögvest tudták, hogy el kell költözniük. Sokat küzdöttek, de végül megpermetezte egyikük a már elszáradt páfrányt ebédjének emésztett változatával, majd kimenekültek.
Látom magam előtt a két elképedt mentőst, akik végre már biztosan tudják, hogy ez a mai nap nem lesz valami fényes, mikor föl kell takarítani azt a valamit ott. Igyekeznek nem belelépni abba a húsos, barnás ragacsba, melyben vígan bukdácsolnak a legyek és isszák fel tápláló tartalmát. Megpróbálják azt a szagot elfedni, mintha nem létezne, de az makacsul belemászik az orrukba. A néni félig lehunyt szemhéjai alól néz fel a kilapult, elfolyt kocsonyákkal, melyek hajdanán szemekként szolgáltak. Még látszódott a szürke írisz a zöldes lében, de leginkább már a csoffadt bőrredőkön kívánkozott lefolyni, mint valami groteszk, csúnya és bűzös könnycsepp, mely nem sirat semmit, csak megcsúfolja az életet. A mentősök tudják is, hogy mikor megfogják majd, akkor így is fog történni, és eggyé válik majd a néni alól kifolyó tócsával. A test pedig csak úgy fekszik virágos ruhácskában, nézi őket, mintha azt mondaná: már vártalak benneteket fiúk, akkor indulunk?
Valószínűleg csak a délutáni pihenő sikeredett a kelleténél kicsit hosszabbra. Egyik fonnyadt karja a párna alatt, – mely valamikor még sárga volt – a másik pedig mellette, tenyérrel felfelé csalogatva az érkezőket.
A szoba kis tárgyai pedig csendesen figyelték az addigi oszlást és most mesélnélek a dologról a mentősöknek, ha lenne rá szájuk.
Szüleim ezekért mentek fel a városba, hogy körülnézzenek az örökséget illetően és elhozzanak néhány ilyen száj nélküli szemtanút, amire a néninek már nem lesz szüksége.
Mikor odaértek, a testet már feltakarították – csak-csak beugrott gyermeki kézpeletembe, amint felemelik a csoffadt tetemet, az pedig elhagyja néhány darabját a nagy igyekezetben.
Nehéz azt elhinni, hogy az egykor egy élő valaki volt, most meg csak egy természeti hulladék, aminek már lejárt a szavatossága és ezért ki kell dobni a temetőnek nevezett helyre. Szomorú, hogy ilyen állapotában már csak ez jut eszembe róla. Biztos csak azért, mert ha bele próbálom biggyeszteni azt, hogy ő is ember volt és még most is az, csak hiányzik az az éltető energia, akkor nehezebb lenne feldolgozni. De mentségemre szóljon, nem ismertem a nénit, ha pedig minden ismeretlent meggyászolnánk, sohasem élnénk mi, élők.
Még a nevét sem tudom. Tudatalattim Erzsi néninek keresztelte el.
Szüleim már csak egy barna pocsolyát találtak az egykori neves kanapé körül – amit meg nagy valószínűséggel inkább majd kidobnak, mert annyira próbált eggyé válni a nénivel, hogy már más nem lett volna képes beférkőzni a bútor életébe heves öklendezés nélkül.
Anyámnak szerencsére erős gyomra van, így nem lettek rosszul a látványtól. Valószínűleg már bennük is élt az az elképzelés, hogy az a valami ott már nem emberi dolog, hanem csak egy természeti hulladék. Azért tisztelettudóan kerülték el azt a ragacsos sarkot.
A szag velük maradt, bárhol is voltak a lakásban. Mégis, sikerült körbenézniük: a régi téglaépület falait szolid tapéta borítja, a bútorok sarkain, tetején sárguló csipke, a polcokon itt-ott csendesen mosolygó pásztorfiúcskák csillogó szobrocskái vagy éppen balerinák örök kecsességben hajlogó alakjai ácsorognak. Mögöttük könyvek: egy élet gyűjteménye, tudása, amit felélt hosszú évei alatt. Szüleimet elsősorban ez a rész érdekelte, mert előszeretettel gyűjtik a könyveket. Találtak egy régi darabot maga Tamási Áron dedikálásával – amit aztán otthon megtalált a leonbergink és ízletesen megette a bőrborítóját, hogy ezzel tegye egyedibbé a darabot – rengeteg író önéletrajzot szép kötésben, amit aztán begyűjtöttek. Ezeknek a dolgoknak csak egy bajuk volt: magukba szívták azt a szagot. Ez egy olyan dolog volt, melyet megpróbált mindenki figyelmen kívül hagyni azzal magyarázva, hogy ha egyszer képesek voltak egy ilyen bűzt magukba foglalni, akkor képesek lesznek mindazt kiereszteni vagy magukba szívni egy jobbat is: a családi házét.
Így vélekedtek a rózsaszín ágynemű-huzatról is, ami becsomagolva feküdt egy másik szobában. A zacskón keresztül is látható volt, hogy milyen kellemes anyaga van, és hogy szövete nagyszerűen felöleli a meleget. Olyan darabnak tűnt, amit vétek lett volna otthagyni. A gyerekek miatt minden holmi szükséges, hogy ne kelljen rá külön költekezni.
Szóval így került be a skoda csomagtartójába a többi holmival együtt, mikor szüleim hazaindultak.
Mi persze vártuk már őket, hogy meséljenek az élményeikről. Egy ilyen rémsztori a békés nappali fényben nagyon érdekli a gyerekeket, mintha az éjszaka szörnyűségei soha nem is léteztek volna. Képes megfeledkezni arról, hogyan változnak át a kedves játékok hörgő szörnyetegekké, akik csendes léptekkel lopóznak közelebb az ágyadhoz, mikor végre behunyod a pilláidat, s finom neszezéssel vakarják ki a szemeidet üregükből, miközben te velőtrázó sikollyal kiabálsz a szüleid után. Amikor ők betoppannak, akkor természetesen már minden a helyén van, a golyók és az apró baba is a polcon, aki előzőleg még a körülötted terjengő véres tócsában játszadozott.
Viszonylag normális gyermeknek számítottam.
Kérleltük őket, hogy meséljenek. Apám beszámolt végül részletesen, mivel neki ezek a dolgok már természetesek voltak; évekkel korábban mentősként dolgozott ő is. Mi pedig tágra nyílt szemekkel, figyelmesen hallgattuk a sztorit. Számomra az a rész volt a legérdekesebb, mikor arról számolt be, hogy a nénire 3 hét után találtak rá, és hogy már teljesen szétfolyt a húsa akkorra már. A képzeletem kattogva legyártotta a rémséges képeket, amik akkor még nem voltak ijesztőek, csak érdekesek. Aztán kicsomagolták a dolgokat, amiket hazahoztak. Mutatták a könyveket, a pár gyertyatartót, a herendi porcelánt és a huzatot.
A rózsaszín huzatot.
Felhúztam az orromat. Szinte láttam, ahogy az ágyneműbe belehemperedik az oszló néni, otthagyva ragacsos lenyomatát. Kirázott a hideg. Anyám persze megnyugtatott, hogy annak ellenére, hogy soha nem volt még kibontva az ágynemű, ki fogja mosni a biztonság kedvéért.
Nem nyugtatott meg, de nem foglalkoztam vele. Akár egy hét is eltelik, mire viszont látom a huzatot, az pedig csillagok távolságában van még!
Végül mégis letelt ez az idő, és már felhuzatolva várakozott rám szűkös szobámban. Kényelmesen nyújtózott el keskeny ágyamon, mely oly sokszor megvédett már az éjszakai rémektől.
Tudtam, hogy abszurd lenne, ha nekiállnék emiatt majrézni. Ez csak egy takaró, nem árt senkinek és ki is lett mosva. Próbáltam lejátszani magamban azt, amit anyám mondott arról, hogy bontatlan volt, mikor hozták, de minél többször végighallgattam fejben, annál több kétely hallatszott a hangjából. Végül kiszáradt torokkal hagytam el a szobámat, és megpróbáltam nem gondolni arra, hogy éjjel újra találkoznom kell a takaróval, de akkor már szoros testközelségben.
Biztosan sokan csinálták azt gyerekkorukban, amit én is: ha jön az éjjeli rém, akkor a takaró alá bújtak be magzati pózban, mert az olyan erős védelmet nyújtott, hogy egy vaskos, rozsdás, vértől csöpögő kard sem hatolt át rajta, ami egy nyáladzó, gyermeklábra éhező szörnyben folytatódott. Ilyenkor a takaró a legjobb barát, a fő oltalmazó, melynek a képzeletben angyalszárnyai vannak és bármi ellen nagyszerű védelmet nyújt.
Aznap éjszaka finom vihar vonult végig a környéken. Halkan zajozott a mennydörgés, az ablakon koppanó esőcseppek. A villám néha bevillogott az ablakon, mintha messziről fotóznának. Én mereven feküdtem a takaró alatt és izzadtam.
Féltem. Éreztem valami szagot. Még most is fel tudom idézni, milyen. Valami enyhe, édeskés szagot éreztem én, amit nem tudtam beazonosítani semmivel sem – még a dögszaggal sem volt hasonlatos, amit akkoriban már ismertem; mégis unos-untalan annak hittem akkor. Képzeletben láttam magam előtt, amint a néni oszló teteme lassan, bugyogó hangokat hallatva felül az átáztatott kanapén. Feláll, miközben combjának húsa nagy részben ottmarad a szöveten, majd izomtalan lábakon mereven, remegősen kecmereg végig a szobáján, mely most meglepődve tapasztalja állapotában beállt újdonságot. A hulla alsó ajka lefittyed, ettől furcsán széles vigyor jellege terül szét arcán. Ez a bűzös jelenés végül hozzáér az ágyneműhöz, behinti undorító kezének ragacsával.
Hirtelen felerősödött a szag, betolult orromba, megtöltötte a világmindenséget. Nem tudtam elbújni, mert a bűz a biztonságot nyújtó takaróból áradt. A villám felvillanó fényében láttam a barna foltokat, melyek nedvesen csillantak meg. Láttam bennük a kézlenyomatot, és éreztem, amint a foltok rosszindulatúan terjednek szét, hogy beleivódjanak a testembe. Éreztem, hogy a halálomat akarja, társat keres a túlvilágra. Hallani véltem egy finom susogást az ajtóm előtt, melyet aztán csontos lábak szötyögő lépteinek hangja váltotta fel, s csoffadt karok nyúltak az ajtókilincs után. Testemre ráfeszült a bűzös, ragacsos takaró, foglyul ejtett a tetemnek, mely valahogy idetalált a világ végére, hogy aztán megöljön engem, kitépje bensőségeimet és otthagyja rothadó tetememet a szüleimnek, akik most messzi álomképeknek tűntek csak. Szinte hallottam másnap reggel anyám sikolyát, mikor rátalál kihűlt testemre, amit közrefog a rózsaszín takaró. Gyanútlanul nem gondolnak majd arra, hogy az volt vétkes a halálomban, de legalább végre ki lesz dobva és mást nem bánthat majd távozásom után. Nyirkos homlokomon legurul egy izzadságcsepp, beivódik a frissen mosott hajamba. Torkomból halk nyöszörgés csap fel, majd szemem könnyezni kezd. Helyzetem oly szorult volt, oly rémséges, hogy nem tudtam megoldást kiagyalni rá. A takaró egyre büdösebb lett, egyre ragacsosabb, az ajtó kilincse pedig halk roppanással szép lassan lenyomódott. A lassan feltárulkozó ajtó résében feketeség honolt; az egészet a rothadó kéz törte csak meg, amint ránehezedett a réz nyitószerkezetre. Csipkés, virágmintás ujjban folytatódott, amin ugyanolyan barna, lucskos folt terpeszkedett, ami a takarómon is. A következő percben némaság terült szét a világmindenségen így tökéletesen láthattam mindent, mikor a villám fénye kettéhasította egy pillanatra az ajtó sötétségét. Láttam a néni zöldes bőrét, amin apró lyukakon keresztül finoman bugyog elő a barnás váladék, szemei pedig lefolynak arcának két oldalán. Vöröses massza viszont kifejezően rám mered a sötét üregekből és egyértelműsíti, amit eddig csak sejtettem: értem jött, meg fogok halni.
Végül nem bírtam tovább, erőnek erejével kiverekedtem magamat a takaró biztonságából és pattanásig feszült idegekkel kaptam a lámpa kapcsolója után.
Megnyugtató, sárga fény terjedt szét a szobában. Az üres szobában.
Én lihegve, fáradt szemekkel kémleltem körbe, miközben az ártalmatlanná vált takarót magamról lerugdosva húzódtam be a sarokba. Tudtam jól hogy csak a fény miatt bújt el a rém és legközelebb újra eljöhet. A lámpát égve hagyva, remegős tagokkal álltam fel. Vártam pár percet, míg higgadtnak tűntem, majd csak utána hagytam ott a szobámat sietős léptekkel, hogy szüleim megnyugtató közelébe aludhassak végül. Nem hitték volna el, mit láttam, és nem akartam, hogy kinevessenek, amiért ilyen félős vagyok.
Nem volt kételyem afelől, hogy máskor is megtörténhet mindez, múljék el akármennyi idő. Ha egyszer egy szörny megérezte a félelmed szagát, onnantól már nem tudsz megszabadulni tőle.
Másnap kifakadtam anyámnak, hogy utálom a rózsaszínt, és hogy nagyon melegem van a takaró alatt. Beleegyezett hát, hogy akkor majd ők használják. Nem tartottam attól, hogy értük is megy majd a rém: tudtam jól, hogy a szülők halhatatlanok, legyőzhetetlenek és hogy nem érheti őket baj. Ők a világ legerősebb, időtálló bástyái a gyermeki szemnek.
Így történt hát az, hogy a gyerekkori mumusom végül eltűnt az éjszakákból, és egy idő után – egy lidércálmokkal teljes idő után – sikeresen meg is feledkeztem róla.
Mikor ma megtaláltam a szekrényben a huzatot, eszembe jutott mindez és hangosan felnevettem a feltoluló emlékeken. Hihetetlen, hogy már akkor is ennyire ki tudtam színezni dolgokat!
Úgy döntöttem, hogy félreteszem örökre a lánykori ijedelmeimet és kiszabadítom fogságából az ágyneműhuzatot. Így a melengető Nap fényében oly békésnek és módfelett mindennapinak tűnt.
…
Az az édeskés szag sem tűnik olyan fenyegetőnek – gondoltam később –, mely mintha egyre csak erősödne, így elalvás előtt.

2013. május 21.