Siketlen susognak a fák,
mert hallgatnom kellett volna rád!
De érzésim erősb, val'ha,
s szivem roppana ketté.

Midőn' látim csokros orcád,
nyugodván távozám,
de ily' távol tőled
bolondként gondolok tova.
De hova?
Hol koronnákat helyizbük felsőnkre,
vagy tartinák vala cem'nát, s lakodalmat?
Nem, az nem való nékem.

Glóriám és szárnyim rég elveszejtettem,
mint rőtvadot, ki setén lemetszenek
az erős fennvadak.
Bárgyún, szellemtelenül korholok,
mert ez nem lehet valós fájdalom!
Nem, nem akarok tovább így élni,
lőjj le! Lőjj mle már oh (te haszontalan gyilkos)!
Vagy ne tedd, de akkor becsülj, és segíts!,
mert kínok közt fekve az őz is harap,
és várja a csodát; hogy vége.
De nincs.
Ódzkodik ettől, de jön a farkas.
Közelítvén a vergődő test felett megáll
Dicsőítvén magát.
Pedig ez nem az; hogy a kisebbet cincálni könnyű.
Majd, ha medvékkel futsz össze, akkor legyen nagy az a nagy farkas pofád!

A bambi már órák óta szenved,
neki idétlen, időtlen időnek tűnik,
de a végső csapás a legkegyetlenebb,
mely csontig hatol, s mélyebbre,
hol már a vér egy fogalom,
és nem csak a szükség,
hanem a velőtrázó belső sikoly,
mely találkozik egy pillanat alatt.

Na ez, ami vár rám.