"Minden az én hibám."
Csak ennyi állt a papírfecnin, melyen szignó gyanánt ívesen kanyarodó vérfolt volt. Akár lehetett volna egy direkt elképzelés is, de az apróbb cseppek lendülete nem ezt sugallta. A puszta véletlen, akár a sors kis poénja, hogy mindez így sikerült.
Még a papír se itta be magába, oly friss volt. A barázdákban nem terjengett még az élet leve, hanem csak lassan száradt. Talán a papír volt túl kemény, hogy nem engedte be magába a test otthonából kiszakadt folyadékot?
Ránézett az arcra. Átlagos lány, borzalmas élettel a háta mögött, mégis mosolyog. Valami üdítő gondolata támadt, mikor meglátta a fényt odaát, s ez ült rá az arcára. Békésnek, végtelenül nyugodtnak tűnt, szinte a megfigyelő már irigyelte is érte.
Csak ne lenne ilyen üveges az a tekintet. Üveges és halott.
Végre felocsúdott. Észre sem vette, hogy már percek óta bámul azokba a szemekbe, melyek nem viszonozzák figyelmét. Érezte előre, hogy éjjel rémálmok fogják gyötörni, bármennyit is fog lefekvés előtt imádkozni.
Ilyenkor rühellte a munkáját. De amit Isten elrendelt számára, muszáj volt véghezvinni. Akármennyire is ódzkodik az álmatlanságtól, vagy a véres, rothadással teli álmoktól.
Megint elrévedezett, most a lány mellkasán állt a tekintete. A vérhurok ott ismétlődött, mint ami a kis levél alján is volt.
Rémisztő hasonlóság. Túlságosan is.
Bár szentül megfogadta, hogy nem tesz így, most mégis elővett egy szál cigarettát és remegő kézzel meggyújtotta. Az első slukk jólesően simogatta végig száját, torkát, majd futott vissza ugyanezen az útvonalon. A nyugtalanság fokozódott, majd lassan csökkenni kezdett. A harmadik szívás kaparni kezdte a torkát; felköhögött. Ennyi volt a káros szenvedélyből - gondolta, majd elnyomta a csikket az íróasztal sarkán. A vércsepptől felsziszegett a parázsló cigaretta vége, melybe véletlenül belenyomta. Gyomorforgató szag csapta meg orrát.
Pedig pusztán a vér szaga sem volt kellemes, most még rosszabb lett. Még egy ok arra, hogy leszokjon.
Körbekémlelt a szobában. Képtelenségnek tartotta, hogy valaki eldobja magától az életet és csak egy rövidke mondatot ír. A betűk ráadásul túl finomak és kerekek voltak, nem éppen arra utaltak, hogy írójuk a következő percben meg is öli magát.
Talán nem is ez a búcsúlevél. Vagy lehetséges, hogy valaki ilyen nyugodt szívvel távozzon a holtak birodalmába?
A lány arcára nézve úgy gondolta, hogy igen, lehetséges. Az a megfoghatatlan, földöntúli béke, amit viselt, erről adott bizonyítékot. Örökre ráfagyott az arcára.
Vagy legalábbis addig, míg a halál el nem kezd dolgozni a testén. A finom szövetek lassan fellazulnak, elhígulnak és szétfolynak. Gázok felpuffasztják, majd bogarak lepik el, hogy még jobban eltűnjön ez a nyugalom. A békés arc egy vulgáris harc színtere lesz, ahol nyüvek és mindenféle undorító lények táplálkoznak a halálból. Aztán eltűnik a hús és újra feltűnik egy mosoly: csak ez éppen egy vigyorra fog hasonlítani és groteszk lesz; nem a húsos szájak játéka, hanem a merev és szikkadt állkapocs állása.
A szemek is összeesnek, az üresség eltűnik és csak egy szétfolyó szövettenger lesz a koponya üregében.
Furcsa volt elgondolni, hogy ő most látja azokat a szép, barna szemeket, de az élet mulandóságának hála ez nem fog sokáig tartani. Átadja magát a körforgásnak, s önmagát a kis lények eledeléül teszi.
Az ember, aki egykor saját élettel rendelkezett, degradálódik egy alacsonyabb szintre, amin nincsenek érzelmek, életek, benyomások. Csak szövetek, sejtek és puszta biológiai fogalmak.
Miért kell mindennek így elvesznie? Az idő tengere miért morzsol szét mindent? Miért nem lehet megtartani pár dolgot, hogy a végtelenségig őrizhesse szépségét és bármikor ránézve gyönyörködhessen benne? Miért csak az emlékek maradnak meg, melyekre visszagondolva az emberbe belemar az üresség és az elvesztés fájdalma folyton-folyvást.
Tán ez a lány is hiányozni fog valakinek. Tán senkinek. De ha mégis van valaki, aki könnyeket ejt majd érte, vajon nem fog ugyanezekre gondolni? Hogy miért csak azok a nyamvadt emlékek maradnak és miért nem maga az ember, a csodaszép szemek és megújuló események?
Miért folynak ki a dolgok a kezünkből? Miért nem lehet egyszer csak azt mondani, hogy állj! és ne tovább!
Megtartani mindazt, ami kedves nekünk.
Hosszasan gondolkozott mindezeken és bosszantotta, hogy ennyire eltért a tárgytól. Neki nem ez a dolga, hogy filozofáljon az élet dolgairól. Különben sem ismerte a lányt, már így is túl sokat időzött itt.
Még egy pillantást vetett az arcra - mely nemsokára átadja magát a lassú, kötelező bomlásnak - majd elindult a szobában.
Körbejárta az egészet. Elidőzött a polcokon, végigsimogatta a könyvek gerinceit - csupa érdekes olvasmány, tán némelyiket még nem is olvasta a lány.
És nem is fogja.
Ujjaival játszott a függöny hullámain, majd elhúzta azt, hogy kitekintsen az ablakon. Puszta sötétség, még egy árva fénytócsa sem sehol. Mintha a ház is elszakadt volna a léttől, mint a gazdája. Behunyt szemekkel zokogott a mulandóságon.
Zavarta ez a gondolat, így hát visszahúzta a kékes sötétítőt, hogy az éjszaka ne leselkedjen a fényárban úszó szoba egyetlen élő tagjára.
Odalépett az íróasztalhoz. Lépései keltette apró rezdülések felébresztették a számítógépet. Sápadt, majd egyre erősödő fény vetült az asztalra, a elkopott billentyűzetre, a magányosan álldogáló székre. Azon egy elnyűtt, lapos, sárga párna volt mindössze és egy pokróc összehajtva. Szinte látta maga előtt a lányt, amint fázva tekeri maga köré a takarót, miközben valóságos forróság tombol a szobában. Az ő hidege bentről jött. A monitor fénye megvilágítja szomorú arcát és szemeit; még sápadtabb kísértetté teszi.
Puha ajkakkal suttogja elrévedező szemekkel, hogy az én hibám. Minden az én hibám. Haja kócosan, zsírosan lóg arcába, takarja el reménytelenségben ázó tekintetét.
Az én hibám. Finom, suttogó hang, az éjszaka susogása.
Elkergette ezt a képet. Könnyebb úgy dolgozni, ha nem látja a halott életét. Személytelenebb és egyszerűbbé teszi a túlélést is. Ha minden ilyen alkalommal átérezné a holtak életét, akkor már rég megőrült volna a lelkifurdalásba vagy a bánatba.
Viszont a monitor fénye új lehetőségeket adott. Ha hagyott levelet, akkor talán ott állnak majd a szabályos karakterek egy elmentett dokumentumban arra várva, hogy valaki elolvassa őket.
Vagy senki sem.
Enyhe izgatottsággal a tagjaiban szórta félre a párnát és a takarót, majd helyet foglalt a halott lány székében. Kényelmes volt és puha, amiben érdemes órákat üldögélni. Neki sajnos nem tellett ilyesmire.
Átfutotta a képernyőt. Sejtése beigazolódott. Azon csak egy szövegszerkesztő volt megnyitva, semmi más. Rövid, pár soros búcsúlevél, tele helyesírási és elütési hibákkal. Ez az igazi.
Ugyanazok a karakterek, mint a papírfecnin. Minden az én hibám - így kezdődött ez is, csak ez folytatással is rendelkezett.
A folytatás viszont az volt, amit éppenséggel keresett.
"Az életeem minden perve büntets volt. Hogy miért sejtelmm sincs. De tetem valami, valami borzalmasat szertinem. "
Aztán a levél hirtelen összeszedettebb lett, mert eltűntek a hibák. Mintha felocsúdott volna a búkomorságból, mikor a második részt írta.
"A halálba révedek. De nem érzek félelmet. Csak végeláthatatlan nyugalmat és boldogságot. Nemrég láttam őt, hosszú évek múltán először. Ő mondta, hogy a halál nem a sötét végzet. A halál a megváltás, jegy az igazi boldogsághoz. Véget vetek szenvedéseimnek, mert ez az egyetlen értelmes kiút.
De már biztos vagyok benne: boldog leszek. Hiszen Ő mondta. "
Kirázta a hideg. Igen, pontosan ezt kereste és most itt áll előtte pár sorban.
Újra rágyújtott egy cigarettára, majd lassan szívva nézte a villogó karaktereket. Nem érzett semmi frusztráltságot, hogy egy halott lány fekszik mögötte. Teljesen nyugodt volt, hiszen megtalálta azt, amit keresett.
Egy utolsót szippantott a cigarettából, majd lassan fújta ki a füstöt. A szürke felhő kiszökkent, majd a monitornak csapódva szétterült a fehér háttér előtt. Igyekezett most úgy elnyomni, hogy ne egy vércsöppben érjen véget ennek az élvezeti cikknek is az élete.
Kijelölte a második részt, majd egy könnyed mozdulattal kitörölte. Csak a zavarodott részt hagyta meg, majd rámentette a korábbi verzióra. Majd felállt és kikerülve a halott lány körül terjengő vértócsát, elhagyta a szobát.
Sikerült megőriznie az igazságot. Megint jól végezte a munkáját.