Kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat és teljes egészében nyúlok el az ódivatú díványon. Az esdekelve felnyikorog, de nem foglalkozom vele. Neki ez a dolga a világban, hát végezze azt rendesen. A plafonra tekintek: megrepedezett fehér festék, átszelve pár cselesebb pók fonalával, melyeket még nem kapott el a seprű. A repedések formákra oszlanak és sötét gondolataim arcokat láttatnak velem bennük.
Egy egy könnycsepp gurul végig némán, észrevétlenül arcomon. Csak akkor veszek róluk tudomást, mikor kétoldalt az állkapcsomon csüngeni kezdenek.
Valami rosszul működik. Már magam sem veszem észre, ha sírok.
Csuklóm egy könnyed, száraz mozdulatával oszlatom fel a könnyek hadát. Elmázolódik, nedves lesz a fülem is. Félmunka, de legalább már senki sem láthatja, hogy ezek könnyek voltak egykor.
Senki... nem hinném, hogy bárki is belépne azon az ajtón, mely bejáratnak szolgál. Nem arra van, hogy beengedjek rajta egy vendéget, hanem hogy a világ távol tarthassa magát tőlem.
Mintha nálam minden dolog fordítva működne.
A tapéta a falon nem azért van, hogy mások kedvét leljék benne, hanem hogy magamat szórakoztassam. A rajta sorakozó képek ismeretlen embereket és tájakat mutatnak nekem. Felsöprök, takarítok, de mindezt csak magamért. Soha, senki se tapodja a vörhenyes parkettát, a rajta kacéran elterülő méregzöld szőnyeget. Csak én.
Sok-sok pohár a konyha polcain. Vad csillogásba kezdenek, amint megpillantják a lámpa fényét. Mégis csak egy van használva. A többi könyörögve villog rám, hogy őt is emeljem végre a csap alá. De hasztalan.
Mind csak dísz. Kellék egy olyan élethez, mely nem akarja elfogadni a valóságot. Így megadhatom magamnak azt, hogy „olyan mintha”. És ez sokat segít.
Bár inkább csóválom a fejem. Nem kell nekem ez a „mintha” dolog. Egyszerűen csak azért vannak ezek a dolgok, mert szüleim megtanítottak a higiéniára. Végül is… ez az egész dolog csak egy betanult szokás kellékei.
Hiszen mindig is tudtam… mikor megvettem a készletet: ezeket a szép díszeket rajtuk most látják utoljára, eztán csak én fogok rájuk pillantani. Eleinte szolidan örülök az újdonságnak, majd fokozatosan válik közönnyé, ahogy nap mint nap ugyanúgy figyelik apró becsillanás szemeikkel mozdulataimat és várják, hogy valami történjék.
De az soha sem történik.
Hirtelen nedvesnek érzem a pólómat a nyakánál. Újabb könnycseppek ólálkodtak ki és gurultak végig vékony nyakamon, hogy vizes pecsétet nyomhassanak megfakult felsőmre. Erőtlenül szitkozódom, de nem moccanok. Elrévedezek a fal repedésein.
Arcok. Olyanok, melyek nem ismerősek. Vagy legalábbis egy régi élet maradványaiként őriződtek meg az emlékezet legősibb zugaiban.
Vicsorognak.
Ha teljesen magamnál lennék, biztos megijednék a gúnyos, gonosz vigyorokon, a tátongó sötét lyukakon, melyek egy koponya szemeit idéztetik bennem. De most csak annyit teszek, hogy kifújom a levegőt. Orrom zizegő alagútként szolgál a váladék miatt, mely a könnyek bajtársaként érkezett.
Az igazság az, hogy már évek óta nem vagyok magamnál. Elsüppedtem egy mocsárba, melynek alját még mindig nem tapintottam ki lusta vonaglásommal. Úgy érzem, ha végre elérném, akkor már rég halott lennék. Megfojtana a sok iszap, mely az évek során felhalmozódott.
Szóval már nem merem elérni az alját, hogy megértsem. Inkább csak hagyom, hogy növekedjen. Nem foglalkozom semmivel. Jobb ez így.
Mintha az egyik arc a plafonon moccant volna. Lélegzetem elakadt egy röpke pillanatra, de aztán átengedtem magam az élet automatájának és szabályosan vettem a levegőt.
Érdekesek ezek az arcok. Ha magamnál lennék, akkor a sikoly után biztosan megkérdezném tőlük, hogy mit keresnek ott.
De túl mély a mocsár és én már túl rég nem tudom, hogy ki vagyok
Egy ember vagyok. Ennyi biztos. Vagy tán mégsem.
Csörömpölés a konyhában. Egy macska ruganyos ugrása következtében eshetett le tán. Más magyarázatom nincs a dologra, mivel ebben a lakásban már rég nem járt senki rajtam kívül.
Nem, nincs macska. Már rég kimúlt. Belefáradt a változatlanba és inkább a sötét feledésbe vetette magát.
Lobot vet agyamban, hogy fel kéne kelnem és meg kéne néznem a csörömpölés okát. De egyszerűen képtelen vagyok rá. Magához von hűséges kanapém, élettelen szeretőm és nem enged el. Az arcok is teljesen maguk alá szorítanak.
Még egy csattanás. Tán a sosem használt poharak adják meg magukat. Elszomorít a gondolat, ha belegondolok, hogy sosem érinthette őket száj és így elpazarolva élték le életüket.
Érzem… mintha még könnyek peregnének az arcomon. Már nincs erőm letörölni őket. Csendesen folynak egy vékony patakban és az állkapcsomon átbukfencezve gurulnak tovább. A folyamatot egyedül az újból felhangzó csattanás zavarja meg.
Le kéne törölnöm a könnyeket. Ez is olyan gesztus, ami „olyan mintha”. De nincs erőm. Nincs erőm, hogy megnézzem, miért töretik magukat ripityára a használatlan, csillogó poharaim. Csak fekszem, kezem zsibbad és nézem a plafont.
Újabb csattanás. Mintha az arcok a plafonon grimaszt vágnának erre. Tán jobban szeretik a csendet.
– Miért…
szalad ki számon, de a hang erőtlen és rekedt. Nem futja többre. Csak gondolatban fejezem be: Miért vagytok ott?
Csattanás, de most mellettem. Egy lámpa tán, ami kiköpte az izzóját, de nem fordítom félre a fejem, hogy ellenőrizzem. Ez egy hangulatfényt adó lámpa volt… tudom jól, a csattanás alapján könnyedén bemértem. Beszélgetéshez nagyszerű kellék.
Sosem használtam. Csak néztem, miként lepi el az idő pora. A vörös búra fokozatosan alakult át egy szürke kúppá, mely sötéten bújt meg a szoba sarkában.
Felborul egy másik kanapé – érintetlen párnái apró miszlikekre tépve, pillegve terítik be a szobát. Egy pihe épp az orromra száll. A következő lélegzet elsodorja, majd valahol a lábamon pihen meg.
Dohányzóasztal felborul. Behorpad az alja, a díszes faragást fedő lap pedig a lendülettől előredől, majd gyászos huppanás után elreped. Ez nem volt elég a pusztító erőnek: egyszer csak, mintegy varázsszóra apró szilánkokká táncol szét a vörhenyes parkettán és a pihe-puha szőnyegen. Ez utóbbi középütt elszakad, majd több darabra oszlik szét.
Romhalmazzá alakult szobám, de még nem maradt abba a pusztítás.
De nem nézek semerre. Csak könnyeimen keresztül figyelem, miként vicsorognak az arcok.
A tapéta gyászos hang kíséretében szakad le a falról, feltárva a pajzán, puszta falakat. Seszínű függönyök, melyeket már ismeretlenné mart a Napfény, eszeveszett tempóban ugrándoztak le a csipeszeikről és vetették magukat a szilánkos parkettára.
Teljes a káosz.
És felteszem a kérdést: honnan tudom ilyen pontosan, hogy mi történik a szobámban, mikor a plafont nézem folyamatosan?
Majd az arcok vonaglanak egyet én pedig kinyitom a szemem.
Én voltam.
A szobám közepén állok. Kezem tele sérülésekkel, szilánkokkal, melyek gazdájukért – egy pohárért vagy lámpaburáért – akartak bosszút állni és ezért felkaristolni amúgy is véres bőrömet.
Karomon vágások… olcsó borotva kiváló munkája, melyet piciny kínai kezek terveztek és vittek kivitelezésre. Kezemen sérülések… balomat mozgatni sem bírom, csak vörösen lüktetnek a kis dudorok, ujjaim pedig lázadozva moccantalanok maradnak.
Fáj mindenem… a fejem vérzik, homlokomon friss sebek, hajam felemásra tépkedve.

Mégis… mégis valamiért megnyugodtam.
Lehajolok a szőnyeg maradékaihoz, majd felemelem a még éppen maradt öngyújtót és lángra lobbantom a zöld foszlányokat.
Mosolygok végre.