Azt mondják, egy nőnek mindig az kellene (kell) amit (akit) nem kaphat meg. Ezt a tézist most ünnepélyesen aláírom és fejethajtok megfogalmazója előtt (dögöljön meg). Te sem kellettél addig igazán (de igen), míg áthághatatlan árkokat nem vájt közénk a lehetetlen (nincs lehetetlen). De most... most, hogy nem lehetek a tied (te az enyém) úgy érzem, mindennél jobban szeretnélek (szeretlek) megkapni (birtokolni). Erre, bevallom őszintén, nem tudok ép magyarázatot adni (szeretlek), de úgy vélem, nem is kell.
Nem tudlak fejemből kiűzni (nem is akarlak). Éjszaka, mikor a jéghideg takarót magamra húzom, arra gondolok, jobb volna melléd feküdni (utána testmeleged öblében megnyugodni). Ha az utcán járva vagy egy éjszakai lebujban felém fordul egy férfiábrázat azonnal az arcod köszön vissza rám. Mikor a sóvárgó tekintetek utánam fordulnak azt képzelem, te is így néztél rám (tudom, hogy kellek, láttam, hogy akarsz) első és egyetlen (de nem utolsó) találkozásunkkor.

Mikor az emberem ölel, arra gondolok, mennyivel jobb lenne veled. Mennyivel. Jobb. Lenne. Veled (össze kell szorítanom ajkaimat, hogy ne a nevedet sikítsam, erőszakot kell tennem magamon, hogy egyáltalán odafigyeljek arra, ami történik).
Cigarettára gyújtok. Te is dohányzol. Arra gondolok, milyen lehet a szád íze, kíváncsi vagyok a kedvesen, kellemesen fanyar aromájára, amit a füst kölcsönöz neki (azt akarom, hogy fogaink összekoccanjanak és érezni akarom az ajkaidon kiserkenő vér forró fémízét. Azt akarom, hogy fájjon). Nem tudom, miért gondolok ilyenekre és hogy miért kínozom magam (mert akarlak) fiktívmód felrémlő alakoddal (valóságosabb vagy, mint bárki és bármi).
Kávé. Tudtad, hogy pont olyan a szemed, mint a kávé (gyönyörű mélybarna, mint a pej lovak füle mögött az árnyék)? Olyan sötét és üveges, mint a kő (mint az onyx fekete rétege vagy mint egy réteg obszidián, melyen átsüt a Nap) vagy mint a pácolt (rothadó) fa. Tényleg szép (gyönyörű) szemeid vannak (akarom őket).

Tulajdonképpen nem vágyom másra, csak egy ölelésre (érezni akarom forró lehelleted perzselését nyakamon és a fülemen, érezni, ahogy ujjaid burva bőre árkokat váj lágy husomba), egyetlen ártatlan (gyilkos) ölelésre (éjszakára). Pusztán ez a kis baráti (szenvedélyes) érintés (együttlét) elég lenne a megnyugváshoz (nyugodt vagyok).
Mindig visszatérek ahhoz a kérdéshez, hogy vajon kölcsönös-e ez az érzés (persze, hogy az. Kellek neked, tudom jól. Roppanttá akarod ölelni csontjaimat, markolni hajamat és harapni bőrömet, szorítani akarsz, tépni és szeretni)?

Más vágy, más gondolat nincs már bennem (látni akarom szemed, mely mély és sötét, mint az anyaföld, mihez jó lesz visszatérned, hallani akarom elfojtott nyögésed, és érezni akarom tested görcsös remegését. Szeretlek. Kívánlak. Vágyom látni a bőrödről száradó lágy verítékréteg párolgását, érezni tested elrejtett zugainak mámoros mákonyát és véred zamatát, véred állagát, véred színét) irántad. Tudod, az idő lassan eloltja (felizzítja, feléleszti a szunnyadó) tüzeket és szikrákat.

Nem is tudok rólad semmit (mindent tudok, mindent, mi lényeges lehet). Tényleg nem akarok tőled semmit (csak téged akarlak), és ha jobban meggondolom, ha észérvekkel (nélkülük) nézem akkor gyakorlatilag arra a fentemlített ölelésre sincs szükségem a további élethez (nincs tovább lét nélküled).
Nem tudom, látjuk-e egymást valaha (igen), mindenesetre nem reménykedem egy újabb találkozásban. Fogalmam sincs, merre jársz, vagy hol lehetsz épp (felkutatlak, megtalállak, ne félj).
A legokosabb tehát, ha elfelejtelek (megkereslek).
(Ne fél, ne félj, már tudom, hol vagy. Tudom, hogy örülni fogsz nekem, tudom, hogy szomjazod már hajam illatát és bőröm selymét. Meglátogatlak ma este, meg én. Érezni akarom tested feszítő izgalmát. Jól fogunk szórakozni; már élezem a kést... boldog leszel, észre sem fogod venni, olyan gyors leszek utána. Boldog leszek én is...
Már élezem...)