-Egyszer volt, hol nem volt (igazából nem így történt. Ott voltam.), igaz ez még sose volt...
-De Nagyi! Nem így van!
-Akkor hogy?
-Hát úgy, hogy "mese mese meskete..."
-Értem. Mese mese me4skete, mese mese átka, megbánta a mátka...
-Nagyi!
-Mondjad, virágom.
-Nem vagyok a virágod! Fiú vagyok!
-Jól van, fiam, mi a baj a mesével?
-Nem vagyok a fiad. A nagymamám vagy és az unokád vagyok.
-Értem (lópikulát vagy az unokám. Nyolc éves vagy, én meg kicsit több, mint harmincnégyszer annyi).
-Akkor mesélsz?
-Ha visszafekszel és megígéred, hogy többet nem szólsz bele (mesélnék, édeslelkem, de ha semmi nem jó neked...). A Dunán innen, a Tiszán túl, az Alföldön, hol száz gémeskút mered, élt egyszer (sokszor és még most is) néhány hortobágyi betyár. Huncut, bajszos legény volt mind egy szálig. Ha úr jött arra, emigyen köszöntek: "Adjonisten!" És ha asszony, hozzátették az orruk alatt, hogy "engem kendnek".
-Nagyi!
-(ejj, beste kölyke!) Igen?
-Arról mesélj, amikor fiatal voltál!
-Jajj, kincsem, öreg vagyok én már (arról kezdtem mesélni, de ha belemélyednék az nem volna üdvözítő épp) és sok mindenre nem emlékszem.
-Akkor a legkisebb királyfiról!
-Rendben. Volt egyszer egy király, annak három fia. A király már igen öreg volt, szép lassan el is butult, nemigen emlékezett semmire.
-A királyok nem butulnak el.
-Aztán miért nem?
-Mert ők jók.
-Értem (angyalom, én nem azért élek még és nem öregszem, mert jó vagyok). Tehát a király öreg volt, fele lába koporsóba lógott. A legidősebb fia igen örült ennek, lévén keresztényi öröklési rend szerinti leendő uralkodó.
-Az ám, de ő nem volt olyan okos és jószívű, mint a legkidebbik, ugye?
-Ugye. Egy szép napon a király magához hívta a fiait, mind a kettőt...
-Nem hármat?
-De, de hármat. Nahát. És azt mondta nekik, hogy az egyik szeme sír (a másik meg vak) a másik nevet, mert ilyen szép fiai vannak, de egyiküknek sincs arája. Nosza rajta, a két idősebbik fivér feleségül vette a szomszéd király két lányát. Volt hétországra szóló lakodalom, még a Bodrikutya is aranytányérból evett.
-És a legkisebb királyfi?
-Ő nem vette el egyik szomszéd lányát sem, mert akkor nem lenne miről mesélni. A legkisebb királyfi azonban elindult, hogy méltó arát találjon magának. Ment, mentdegélt, míg egy sötét erdőbe nem ért, ahol megtámadták a zsiványok.
-És a királyfi jól elkergette őket!
-Dehogy kergette! Kirabolták.
-Nem rabolhatták ki, mert a királyfi jó ők meg rosszak.
-Akkor nem rabolták ki. A királyfi ment, és ráesteledvén lefeküdt egy nagy fa tövébe aludni. Jöttek a zsiványok és elvitték mindenét.
-Nem ébredt fel és zavarta el őket?
-Nem, mert történetesen épp egy varázsfa tövébe feküdt le. Mikor aztán pirkadatkor felébredt, látta, hogy jól helybenhagyták, de azért csak ment tovább. Nem volt egy gatyája se...
-Meztelen volt?
-Nem, Ez egy szólás. Azt jelenti, hogy nem volt neki egyebe a rajta lévő ruhán kívül.
-Akkor miért nem azt mondod?
-Most mondtam. Mivel semmije sem volt...
-Csak a ruha rajta.
-Aki alszik, nem beszél. Aki nem alszik, nem hallgat mesét. Semmije nem volt, csak a ruha rajta, így hát minden úri házból kikergették. Végül aztán talált egy öreg kunyhót, ahova beköltözött. Vadászott, gazdálkodott, szép lassan megtanulta az életet. Volt neki egy macskája is, akit az erdőben talált. (Szuszog. Alszik? Megyek is... Nye, te vé satrafa, hát nem felrúgtad a széket?)
-Nagyi?
-(Ejh, pedig nem akartam elmondani, hogy a macska az tündérlány... egyébként is, ekkora szamárságot...)
-Vége?
-Vége, kincsem, vége. Aludj.
-Mész haza?
-Igen.
-Jó... Várj még! Ugye te sokat takarítasz?
-(most mondjam, hogy nem én, hanem a Cirmos?) Igen, eleget. Miért?
-Mert apa mondta, hogy hamar tönkremennek a seprűid és sokszor jössz újért. De nem baj. A falu nagymamája vagy és apa szivesen csinál neked.
-(És te is fogsz, ha nagy leszek, ne félj, és a te fiadnak, sőt, még az unokádnak is nagyanyja leszek.) Így van. Mostmár aludj.
-Jó. Szia!
-Szia. (Már egész magas a Hold. Indulnom kell, még elkések a Gellért hegyről Méghogy sokat takarítok... soha nem bandukolt padlón seprűm egy se...)