Christina a teraszon ült egy nagy, zöld pokrócba bugyolálva. Zenét hallgatott. Behunyta szemét, és fejét oldalra fordítva elmosolyodott. A téli nap sápadt fénye megmelengette arcát, miközben a lakótelep sorházainak teteje felé tartva készült átadni helyét a sötétnek.
A lány hirtelen összerázkódott, és füléhez kapta a kezét. Irdatlan erejű hangorkán söpört végig a környéken. Csak néhány pillanatig tartott, de jó pár ablaküveg csörömpölve tört darabokra.
Néma csend.
Chris azt hitte, megsüketült. Az mp3 felmondta a szolgálatot, és most sötét képernyővel hevert a lány remegő kezében. Lassan levette a fülhallgatót, és fölállt. A panelházak erkélyein ijedt emberek nézelődtek, majd valaki felkiáltott, és az új játszótér irányába mutatott.
A látvány szürrealisztikus festményre emlékeztette Christ. A nemrég festett libikókákat elnyelte a hatalmas szakadék, mely a földön tátongott, és melyből egyszer csak vakító, kékesfehér fény sugárzott elő. Egy apró, világító gömb emelkedett ki a sötétből.
- Te jó ég- suttogta a lány, és kissé kihajolt a korlát felett. Szülei is kijöttek a nappaliból, és meredten bámulták a jelenséget.
-Ez… mi ez?- kérdezte Christina anyja, és le sem vette szemét az emelkedő gömbről.
- Olyan, mint egy… bolygó! Mintha egy kis bolygó lenne!- hallatszott egy szomszédos erkélyről a kiáltás, és magában mindenki igazat adott neki.
A szakadék hirtelen zárult be ugyanolyan mennydörgés szerű robajjal, mint ahogy megnyílt, apró törésvonalat hagyva csak maga után, és a bolygó ott lebegett egy méterre a talajtól, miközben lassan a tengelye körül forgott.
A lakótelep döbbent csöndben állt, majd egyszerre tört ki a hangzavar, mindenki egymást túlkiabálva igyekezett beszélni, miközben a hold lassan felkúszott égi csillagokból álló lajtorjáján hogy felülről áraszthassa derengő fényét az apró gömbre.