Sárkánymese
(Avagy a jóboszorkány intézkedik)



- Nagyi! Mit fogunk ma csinálni? Kérlek, nemezeljünk megint karkötőt! – kiabálta Luca, miközben egy szombat délután megérkezett nagymamájához.
- Szia, Lucus! Nem akarsz inkább figurákat csinálni? Királyt, királylányt…
- Meg sárkányt és boszorkányt! De igen, nagyon szeretnék! – vágott közbe a kislány, és már húzta is fel kötényét, nehogy összeszappanozza szép új ruháját.
- És tudod, a mese jár hozzá….
A nagyi mosolyogva bólintott, és hozta a gyapjút, a vizet meg a szappant.
Amikor leültek, és elkezdték a nemezelést, a nagymama belekezdett a mesébe:


A város közepén volt egy hatalmas kastély. A kastély közepén volt egy hatalmas torony. A torony legtetején volt egy hatalmas szoba. A szoba közepén pedig a kiskirálykisasszony ült, és torka szakadtából bömbölt.
- Én rózsaszín kiskutyát akarok, nem fehéret! – sírta dühösen, amikor szegény királyné bejött, hogy meghallgassa kiállhatatlan kislányának újabb bömbölését. Szegény fehér kiskutya ijedten, reszketve bújt be a sarokba.
- Kicsim, tudod, hogy apáddal bármit megtennénk érted, de rózsaszín kiskutya nem létezik. – válaszolta fáradtan a királyné.
Tudta ezt Eszter királykisasszony nagyon jól, de szeretett undokul viselkedni, és mindenkit elszomorítani, még ha kedves szüleiről volt is szó.
- Jól van, de akkor ne várd, hogy majd szépen viselkedek! Én rózsaszínűt akartam! – makacskodott – Ez a csúfság pedig – mutatott a reszkető kis állatra – nem kell! – mondta kegyetlenül, majd karját összefonva kiviharzott a szobájából.
Szegény Anna királynő csak szomorúan rázta a fejét. Megtehette volna, hogy királynői feladataira hivatkozva egyszerűen nevelőt rendel a kislány mellé, de nagyon szerette egyetlen pici gyermekét, még akkor is, ha így viselkedett.
- Csak tudnák, mit rontottam el a nevelésében… Hiszen mindent megkapott! De talán épp ez volt a baj. – mondta halkan, miközben ment folytatni félbehagyott dolgát.
- Parancsol valamit az Úrnő? – állt elébe Anna öreg komornája, a hajlott hátú Hella néni, és közben titokzatosan mosolygott.
- Kérlek, küldd hozzám Kamija Kaorut, a japán boszorkánynőt! – szólt hirtelen elhatározással Anna, hogy tőle kéjen tanácsot Eszter királykisasszony viselkedésével kapcsolatban.
- Sajnálom, asszonyom, de azt hallottam, Japánba ment meglátogatni a családját. - húzta össze ravaszul az öreg Hella néni a szemét.
- Ó, de kár! Most mitévő legyek? – kérdezte Anna kétségbeesve.
- Ha megfogadja a tanácsomat az úrnő, a királlyal együtt elmennek pár napra pihenni, és itthagyják nekem Eszterkét. Mire visszajönnek, a kislány angyalka lesz! – mondta.
- Bárcsak úgy lenne, ahogy mondja, Hella néni! – válaszolta szomorúan Anna.
- Úgy lesz, kedvesem – szólt az öregasszony bíztatóan, de gondolatai már máshol jártak.
- Hát, egy próbát megér. Annyira hálásak lennénk…
- Jól van, no, hisz ezért vagyok itt! - mosolygott Hella néni, és hangosan kopogó botjával kilépett az ajtón.

- Nyugdíjba kéne küldenem már, hiszen 72 éves. Hiába mondja, hogy fiatalnak érzi magát, neki is kell egy kis pihenő öreg napjaira – nézett utána kedvesen mosolyogva Anna királynő.
Hella néni magában kuncogva fürgén indult lefelé a torony lépcsőjén.
- Még hogy 72? 572, édesem, 572! És még vagy kétszáz évig nem is megyek nyugdíjba. De ezt neked nem kell tudni – kuncogott magában, már a torony aljára érve – És persze azt sem tudhatod, hogyan hallottam meg a gondolatodat…
Mikor belépett a palota hatalmas kertje mélyén rejtőző kis házikójába, először gondosan bezárta az ajtót maga mögött, majd az ablak felé fordulva mormolt valamit becsukott szemmel, és botját a sarokba hajítva fiatalosan kihúzta magát. Egy üstöt vett eztán elő.
Képzeld csak el ezt a képet: az örökké botra támaszkodó anyóka elhajítja botját, és úgy fut, mint egy csitri. Fura, nem?

- Kislányom! – szólt a vacsoránál Anna királynő az ételt fintorogva piszkáló Eszter királykisasszonyhoz.
- Hm? – mordult fel Eszter mogorván.
- Úgy döntöttünk apáddal, hogy elmegyünk egy időre kipihenni az uralkodás fáradalmait – nézett a királyné jelentőségteljes pillantással férjéra.
- És én?! Velem mi lesz? – kérdezte a kislány megdöbbenve. Nem szokott hozzá, hogy őt akárhol is otthagyják. – Ha ti mentek, én is megyek!
- Nem Eszterkém, te most itthon maradsz, Hella néni fog rád vigyázni – szólt szigorúan a király.
- nem!
- De igen – szólt Hella néni csendes nyugalommal, aki mintha a semmiből termett volna ott az étkezőasztal mellett. – Édesanyád rám bízta erre az időre a nevelésed, úgyhogy legyél szíves szépen viselkedni a szüleiddel – mondta halkan.
- Nem!
- Nem? – kérdezett vissza az öregasszony, résnyire nyitott szemmel, és megrezdült a kisujja.
A szék, amin a kis királylány ült, hirtelen eltörött, és Eszterke bizony megütötte magát. Hella néni keményen nézett rá:
- Nem hallottam, mit mondtál? – kérdezte.
- Bo.. bocsánat – nyögte a kislány, miközben fájós könyökét dörzsölgette, és nagyon dühösen nézett a körülötte állókra.
- Másnap korán indulnak a szüleid, most pihenniük kell. Felkísérlek a szobádba, búcsúzz tőlük szépen el – vette kézbe Hella néni az irányítást.
- Nem akarok aludni! – jelentette ki Eszter konokul, miközben lassan kifelé vonszolta magát az ebédlőből.
- Nem? – kérdezte, és izmét megrezdült a kisujja. Eszter nagyot botlott a küszöbben, beverve a másik könyökét is.
- Megyek aludni, jó éjszakát, jó utat – szólt halkan a kislány, és szó nélkül felment a szobájába.
Szülei megkövülten, tágra nyílt szemmel néztek utána.
- Királyom, királynőm, jó éjszakát – hajolt meg a komorna, és ő is elhagyta a termet.
Anna és Fülöp döbbenten néztek össze.


- Jó reggelt, Eszter – ébresztette Hella néni másnap a lányt. – A szüleid már kora reggel elhagyták a palotát.
- Hagyj békén! – morgott Eszter.
Kisujj rezdülés. A takaró lecsúszott, és a hirtelen kivágódó ablakon át csípős, hideg reggeli szél süvített be.
- Ááááá! – ült fel vacogva a kislány, és gyorsan öltözni kezdett.
A reggeli lent vár – szólt az öreg komorna csöppnyi vidámsággal a hangjában, és ledöcögött a lépcsőn.

Reggeli után – rántotta, szőlő, tea – a királylány nagyon rosszul lett. Úgy döntött, kimegy levegőzni egyet a kastély kerítésén túl húzódó erdőbe.
Már egy ideje sétált, mikor ág reccsenését hallotta maga mögött. A komorna lépett elő a fák közül, de a szokásos ruhája helyett fekete köpönyeg és csúcsos süveg volt rajta.
- Nos, Eszterkém – szólt a meglepődött és dühös lánynak – tudod, hogy rettentő csúnyán, sőt, gonoszul viselkedtél kedves szüleiddel? Ezért varázsitalt tettem a reggeli teádba. Boszorkány vagyok, tudod?
- Tudom!
- Hella szeme elismerősen megvillant. – Nézz rá a kezedre – szólt.
A lány ránézett, és felsikoltott. Zöld volt, hosszú karmokkal.
Képzeld csak el, mit éreznél ilyen helyzetben? Na, ezt érezte ő is.
- Mi történt? – akarta kiáltani, de csak morgás tört fel a torkából.
- Mire a szüleid visszatérnek, megjavulsz, és visszaváltozol. Addig azonban különböző feladatok árán kell megtanulnod a segítőkészséget, megtapasztalni a türelmet, és legyőznöd a félelmet – szólt mosolyogva a komorna. – Akármit is gondolsz rólam, miattad teszem ezt! Ha segítség kell, ott leszek mindig – mondta bátorítóan, és kámforrá vált. Eszterke – sárkány pedig egyedül maradt.

Illetve mégsem: egy halk hang hallatszott lentről a fűből. A kis sárkány lenézett, és egy hangya tekintett fel rá ijedten, aki éppen egy morzsát próbált hazacipelni – sikertelenül.
- Kegyelmezz rajtam, hatalmas szörny! – kiáltott a kis lény, és térdre vetette magát. Ez olyan mulatságosan nézett ki, hogy Eszterke akaratlanul is elnevette magát, még ebben a furcsa állapotában is.
Csak képzelj el egy térdepelő, kiabáló hangyát, akkor azonnal tudod, miért is nevetett még ez a mogorva sárkány kisasszony is.
- Kérlek, ne hidd, hogy szörny vagyok! – szólt Eszter, legfinomabb sárkányhangján, szokott undokoskodásáról is megfeledkezve.
Volt egy jó tulajdonsága: nagyon szerette az állatokat, még a legapróbbakat is. Tudom, most azt kérdezed, akkor miért bánt úgy azzal a szegény kiskutyával a történet elején? Igazából csak a csúnya viselkedés kedvéért mondta ezt rá. De amikor szülei nem látták, megetette, megitatta, és még játszott is vele. De térjünk vissza a mesére!
- Segíthetek neked? – kérdezte Eszter kíváncsian.
- Dehogy, nem kell! Elviszem ezt egyedül is – hangzott a válasz. – Látod? – És az icike – picike kis állat megpróbálta megemelni a számára hatalmas morzsát.
- Na jó, felezzük el – szólt aztán megadóan. – Te viszed a felét, én a másikat.
- Hagyd csak! – szólt a lány. – Elhiszem, hogy a hangyák között nagyon erős vagy, de én mégiscsak nagyobb vagyok! – nevetett Eszter, és két karmával óvatosan felcsippentette a morzsát, majd hagyta, hogy a hangya is felmásszon az egyik ujjára.
- Mutasd az utat!
- Arra, keletre van az otthonom, két napi járóföldre – mutatott előre a hangya.
- Arra gondolsz, ott? – kérdezte a kis sárkány az előtte pár lépésnyire álló hangyabolyra tekintve.
- Igen! – helyeselt a hangya, - át a nagy lápon – mutatott egy kis pocsolyára – aztán neki egyenesen a …
- Már itt is vagyunk! - mosolygott a lány.
- Ez.. ez lehetetlen! Hogy csináltad? – nyitotta tágra a hangyácska a szemét.
- Mondtam, hogy nagyobb vagyok nálad – szólt, és óvatosan lerakta a hangyát a boly mellé, morzsájával együtt. - A viszont látásra!
- Hálás köszönetem! – kiáltotta a hangya, de a sárkánylány már tovább indult.
- Kitűnően teljesítetted a feladatot! - szólalt meg egy hang a fejében. És Eszter nagyon büszke volt magára. Elindult a javulás útján.

Másnap, mikor az erdőben felébredt, Hella néni állt előtte kedvesen mosolyogva, és egy tál finomságot hozott a sárkány- királylánynak reggelire.
- Jó reggelt Eszterkém! Igazán büszke vagyok rád. Az első feladattal megbirkóztál. Kérlek, menj, sétálj csak a réten, és légy türelmes- szólt sokat sejtetően, és lerakta a reggelit, majd kámforrá vált.
Most talán arra gondolsz, hogyha valaki meglátja a kicsi sárkány királylányt, megijed. Cseppet se aggódj! A komorna mindenre gondolt: ahol Eszter jár, nem fog találkozni senkivel... egy valakit kivéve...

Tehát Eszti nekivágott az útnak, és azon törte a fejét, amit a komorna mondott:
- Legyek türelmes...- mondogatta magában, és rögről- rögre ugrált a még harmatos, reggeli réten, miután jóízűen befalatozott. Reggel tíz körül füstöt vett észre. Negyed tizenegykor egy faházikót a rét közepén, aminek a kéménye füstölt. Mikor odaért, látta, hogy egy anyóka gyomlálgat a ház mellett lévő veteményesben. Mikor meglátta a közeledő sárkányt, szája mosolyra húzódott, és kedvesen integetve közelebb invitálta Esztert. Igen, valóban titok, hogy miért nem ijedt meg tőle...
- Szervusz csillagom! Hogy hívnak? Én Janka néni vagyok. Jaj, miket beszélek! Gréta néninek hívnak.
- Engem Eszternek hívnak- szólalt meg a kiskirálylány, most emberi hangon- Tehát ezért kell türelmesen viselkednem! Gréti néni memóriája már nem az igazi - gondolta magában.
- Éppen úgy hívnak, mint a kiskirálylányt!- mondta ragyogva a néni, de aztán elbizonytalanodott- ugye így hívják?- kérdezte.
- Igen, pontosan így- helyeselt Eszter, és magában azt gondolta, hogy milyen jó, hogy ez a néni nem tudja, hogyan viselkedett régebben a szüleivel.
- Akkor jó- mondta Gréta néni- Gyere csak be! Nemsokára dél van, ha segítesz elkészíteni az ebédet, akkor megosztozunk rajta - mondta, miközben beléptek a házikóba.
- Vedd csak ki a hagymát abból a szekrényből!- utasította.
- Itt nincsen - szólt a királykisasszony.
- Nem is abban van kedvesem, hanem amott - mutatott egy egészen másik fiókra - az előbb is azt mutattam, butuskám.
A lány megpucolta a hagymát- közben könnyezett egy jót -, amikor Gréta néni kijelentette, hogy ő azt mondta, hogy krumplit pucoljon.
- Na, sebaj, akkor hagyma is lesz benne.

Eszter megpróbálta legyűrni a dühét, és azt is megpucolta. Mikor az ebéd elkészült, leültek ebédelni - pontosabban mondva Eszter királykisasszony állva evett.
- Odaadnád a sót, kedvesem? Ott van a polcon.
A sárkánylány odavitte neki.
- Lilluskám, én a borsot kértem- szólt az öregasszony kedvesen.
Eszter azt is odavitte neki, miközben azt gondolta, hogy a türelmesség jobban megy neki, mint gondolta volna.
Miután megebédeltek, a lány úgy gondolta, hogy vége a második feladatnak is, így elbúcsúzott Gréta nénitől, és elindult.

- Jól teljesítetted a feladatot!- szólalt meg egy kedves hang a fejében - most menj arra, amerről a következő madár elrepül a fejed felett, egészen addig, amíg egy hatalmas fához nem érsz. Meg fogod ismerni.

A kissárkány keletnek indult. Ment, ment, még mindig ment addig, amíg egy erdősávot nem vett észre, amelynek szélén egy hatalmas fenyőfa állt, alatta pedig ott ült a komorna. Mikor odaért, látta, hogy Hella néni tenyerén egy aprócska kismadár fekszik.
- Itt a harmadik, és egyben utolsó feladatod. Ez a szegény madár kiesett a fészkéből, ami ott van - nézett fel a fenyőfa legmagasabb csúcsára.
Képzeld csak el, mit érezhetett a szegény kicsi királylány, amikor rájött, hogy oda kell felmásznia!
- Amíg visszaviszed, visszaváltoztatlak emberi formába, hogy könnyebben tudj fára mászni. Ez az önfeláldozás próbája. Ne félj, vigyázni fogok rád - mondta bíztatóan, és eltűnt.

A királykisasszony nyomban visszaváltozott, tenyerében a fiókával.
- Kérlek, vigyél vissza a mamámhoz!- csivitelte halkan.
- Visszaviszlek, ígérem - mondta a királylány bizonytalanul, összeszoruló gyomorral, de elindult.
Alul ment a legnehezebben a mászás, mert lent nagyon kevés ág volt, és nehéz volt megkapaszkodni. Mikor már a felénél tartott, véletlenül letekintett, és elkezdett szédülni.
- Vigyázz! - hallatszott a fejében egy óvó hang, és ő tovább mászott.
A fa nagyon magas volt, ő pedig egyre jobban fáradt, és nagyon félt. A tüskék egyre jobban szurkálták a tenyerét, beleakadtak a ruhájába, a hajába, amíg ő egyre feljebb mászott a cseppnyi kis madárkával.
Hirtelen megcsúszott, de valami fenntartotta a levegőben, amíg sikerült megkapaszkodnia.
- Köszönöm- suttogta halkan.
A fészek már csak egy hosszú karnyújtásnyira volt, amikor letört a lány lába alatt az egyik ág.
Az idő mintha lelassult volna. Talán tényleg le is lassult. Legalábbis annyira, hogy mielőtt a kiskirálylány elkezdett volna zuhanni, a kismadarat le tudta rakni fészkébe, ahol az anyja már várta.
- Köszönöm- szólt az anyamadár, miközben megölelte a kicsikéjét.
Eszter csak boldogan mosolygott, és zuhanni kezdett.
Csak pörgött, forgott, miközben a tüske- szúrta sebek begyógyultak, a ruhája tiszta lett.
Egyre jobban közeledett a mélység felé, és...




- Kicsim, ne dobáld már annyira azt a nemez királylányt, nem száradt még meg. Hallod, Lucus? Szét fog jönni.
- De olyan izgi a mese! Mondd már, mi történt? Ugye megmenekült a királylány? Ugye, amikor visszajöttek a szülei, angyalka lett? Ugye, ugye, ugye? - ugrálta körül Luca lelkesen a nagymamáját, miközben a boszorkánnyal és a királykisasszonnyal hadonászott.
- Persze! Minden jól végződött: a királykisasszony épségben ért földet, mert a boszorkány megmentette. Mikor Anna királyné és a király hazajöttek, Eszter illedelmes lányként viselkedett. Itt a vége, fuss el véle!

- Hova fussak?
- Haza, Lucus, anyu már biztos készíti a vacsorát! És a bábukat itt ne hagyd!
- Szia nagyi! És köszi a mesét
- Szia kicsim.