Halk nevetés, füttydallam vágtat át
Hegyen, tengeren s a végtelen pusztán
Kisgyermek, kisleány, oly vidáman szökell
Apja a hős vadász, örök erdők őrzője

Távol a kunyhó, és messze viszi lába
Lehullt már a hó, így nyomot hagy a tánca
Büszkén és bátran, táncol a holdfénynek tengerén
Nincsen gondja semmi, nincs benne semmi félsz

Amikor messze jár, rádöbben elveszett
Sírva kiállt apjának, de hős vadászt nem lel meg
Átkozott a farkas! Mért kell a félelem?
Sikolyra riad már fel, a jó vadász ez éjjel

Kardot ragad gyorsan, szemében félelem
Amikor már messze jár, rádöbben elveszett
Gyűlölet tölti be, a fehérlő havas tisztást
Acél és csont járja már, véres drámáját

Farkastól megtépve magányosan áll ott
És a fehér hó vöröslő árnyéka némán táncol
Hallaná a nevetést, de nem mozdul az árva
Így volt, hogy a vadászatnak túl nagy lett az ára

Amikor a nap felkel, könny csordul szemébe
Látva a pusztulást, a sok szörnyűséget.
Mondhatná, bocsánat, de ő nem így érez
A véres kard pengéje, éppen elég éles!

Fény csillan csillogó, krómacél pengén
Dühödten tépi fel gazdájának testét
Ott látom a hős vadászt, már vérbe fagyva fekszik
Lányának teste is, lassan hó alá veszik

Még nyúl érte reszketőn, eléri kis kezét
Szél fútta arcát és a fagy marta testét
Farkasnak áldozata oly némán pihen
Így esett meg hát, hogy a hősnek is vége lett

Évszázadok, évezredek, múló történelem
Ami fennmaradt bennünk, megmarad
Örök emlékezet…