Egy csípős áprilisi éjszakának indult. Akár lehetett volna ugyanolyan, mint a többi az ember bármelyik életévében, de valahogy mégsem volt az. Ez hidegnek, fáradtnak és civakodósnak ígérkezett. És az sem kizárható tényező, hogy amerre a szem ellátott, mindenütt romokban heverő épületek és emberek voltak. Ez utóbbiakban még lakozott némi élet, de egyre soványabbnak és kilátástalanabbnak tetszett kétségbeesetten csillogó szemeikben.
Hajdanán talán magukra sokat adó emberek voltak. Olyanok, akik reggelente beültek tisztességesen megvett, ragyogó kocsijukba, hogy időben érjenek munkahelyükre. Sokan közülük talán ügyvédek voltak vagy egyszerű tanárok, de az sem kizárt, ha valaki csak családanyaként tengette napjait. Mindenüket elvesztették. Lakásukat, kocsijukat, munkahelyüket és családjukat egyaránt. Ez a veszteség pislogott mindig a szemükben. Ez volt az a hideg, mely folyamatosan jelen volt közöttük. Még az elhagyott dolgokat égetve – melyek furcsa mód régi, normális életüknek utolsó darabkái voltak – a lanyhatag vörös tűz fénye sem oldott semmit a tényen. Fáztak, de belülről.
– Szóval neked, Martha, mi volt a legkedvesebb, amit elvesztettél? – kérdezte az a tuskó, akit mindenki gyűlölt a szedett-vedett csapatban. A háta mögött mindenki csak nagybetűs Tuskónak hívta; a szemébe senki se merte mondani, mivel egy AK nyomós érvnek bizonyult a maradék tisztelet megtartására is vele szemben. Egy megfakult póló volt rajta, mely egykor talán kék színben jött le a gyártósorról, most azonban a teljes lilaságig fakult. Koszos volt és megviselt, akárcsak az a sötét melegítőnadrág, mely eltakarta erős lábait és bakancsának felső egyharmadát. Arca folyamatos undorba torzult, főként ha a csapat gyengébb, szenvedőbb egyedeire emelte vizenyős tekintetét. Megvetette mindazokat, akikben érzelmek maradtak. Gyengének és visszataszítónak érezte őket, amit nem is rejtett véka alá.
Régi életében talán egy utolsó senki volt, most azonban ő volt a fasza gyerek.
Martha megrezzent nevének hallatán. Sötét szemei a tűz lángocskáit figyelték eddig és valószínűleg régi életén merengett. Egy évvel korábban még mindene megvolt – vagy legalábbis most úgy érzi, hogy megvolt, de akkor mindig többet akart. Mindent elvesztett.
Apró könnycsepp gurult végig csontos arcán, majd állapodott meg egy rövid ideig állának ívén. Megköszörülte a torkát, majd válaszolni készült. Hang azonban nem hagyta el cserepes ajkait. Megint valami zajt hallott a hátuk mögött, mint ahogy múlt éjszaka is.
Ez megint kizökkentette egy rövid időre. Szakadt kosztümjében és lyukas cipőjében meglehetősen szánandó látványt nyújtott, amint ide-oda kezdi kapkodni a fejét a zaj forrását keresve.
– Kenjen már le neki valaki egy pofont… – szólt Tuskó, aki félreértette a mozdulatsort. Azt hitte, hogy megint megtébolyodott a nő. Ez persze mit sem változtatott a tényen, két gorillája már ugrott is, hogy levezesse a feszültséget szerencsétlen asszonyon. Egy-egy pofont kentek le neki, de oly tisztességesen, hogy Martha ülő helyzetből csattanva fekvőbe került. Nem kiáltott fel, nem is védekezett; egyszerűen csak zokogni kezdett a tűz narancs fényében.
Senki nem szólt egy szót sem. Egyikükben sem volt mersz, hogy kiálljanak a megviselt asszonyért.
– Martha tehát nem akar válaszolni. – látszott Tuskón, hogy valósággal irritálja a nő. Már régóta idegesítette a folyamatos panaszhad, mellyel a többi csapattársat bombázta és hogy semmi haszna nem volt. Nem akarta felfogni, hogy a gyerekei már meghaltak és nem is jönnek vissza. Minek még mindig siratni őket? – Martha… hagyd abba, vagy dettóra lelőlek!
Sosem tudta helyesen használni a szavakat. Mindig összekeverte őket és olykor teljesen értelmetlen mondatok születtek. Jobban mondva érthetetlenek, mivel szerinte értelmesen tud kommunikálni. Senki sem mert ezzel vitába szállni, még a mosdatlan gorillái sem.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy valóban fontolóra veszi Martha lelövését, aki még mindig nem hagyta abba az éktelen zokogást. Aztán röviden megcsóválta fejét, hogy elhessegesse a gondolatot. Zavarta az engedetlenség.
– Akkor ne Martha beszéljen… egy ilyen hisztis picsának biztos nem is volt semmije az életben, amit elveszíthetett volna.
– Talán pont azért sír, mer' igenis volt – szólt közbe egy idősebb férfi, aki még csak pár napja tartozott közéjük. Két kuka között aludt, mikor rátaláltak és hamar kiderült róla, hogy ő az életben bizony nem sokat veszített: ugyanúgy kukák mellett vagy éppen azokban aludt, mint most, mivel hajléktalan volt korábban is. Éppen ezért ő tűnt lelkileg a legerősebbnek Tuskó után, mert ez a világvége inkább csak az ínyére sikeredett, nem ellenére. Azt viszont sajnálta, hogy továbbra is léteznek ilyen seggfejek. Egész életében miattuk szenvedett, ahogyan oly sokan embertársai közül.
Tuskó csúnyán felmordult. A fekete fegyver még félelmetesebbnek nézett ki, amint a közbeszólóra szegeződött. Egyenesen a csavargó szívére ásítozott a cső vége.
– Fogod be azt az ólajtó szád! Szerencséd, hogy új vagy közöttünk, különben kilyuggatnám a mocskos testedet ólommal.
Az öreg nem visszakozott, csak sötéten elmosolyodott. A tömérdek elfogyasztott vodka ellenére is bölcsebb volt annál, minthogy életét áldozza a semmiért. Martha-n nem segíthet senki mártírkodással, az ő fájdalma nem külső tényezőből ered. Hacsak a végítéletet nem lehet annak mondani.
– Én a tíz éven keresztül gyűjtött pénzem veszítettem el. - szólt egy kellemes hangú férfi, aki annak idején egy lepukkadt étteremben szolgált fel – Furcsa, hogy gyakorlatilag azért gyűjtöttem, hogy megvehessek magamnak egy házat, de abból meg nem maradt sok. Ami meg van, azt akár most is…
– Téged nem kérdeztelek!
Tuskó még a szokásosnál is utálatosabb volt. Nyilván idegesítette a még mindig zokogó Martha.
– De gondolom úgy is sorra kerültem volna… – szólt vissza a férfi, de ezt a mondatot sem tudta már befejezni. Tuskó megengedte az ördög haragját, mely apró töltényekben nyilvánult meg hangos kerepelés kíséretében.
Martha végre abbahagyta a zokogást és üvöltözni kezdett. Nem tartott ez se soká, mert a golyózápor jószerivel ketté szelte a mellkasánál. Lába párat rándult, majd elterült végső nyughelyén. Néhányan mozdultak volna még, de két társuk halála megálljra kényszerítette őket. Pedig alkalmas pillanat lett volna Tuskó lefegyverzésére, mivel épp most fogyott ki a tár – azt pár pillanat alatt ki is cserélte, míg ők megrökönyödve meredtek a terjedő vértócsákra.
A halál szaga lepte el a környéket, melyet ők maguk sem tudtak volna szavakba önteni, milyen borzalmas volt. Valaki öklendezni kezdett.
– Mint mondtam, kuss legyen! Nálam van a fegyver, szóval befoghatjátok a pofátokat, ha én nem engedem meg a dumát! Ilyen balfasz egy bagázst…
Páran összekapaszkodtak és úgy meredtek félve Tuskóra, valaki néma sírásba kezdett, sűrűn sepergetve arcáról a könnyeket. Nem ez volt az első alkalom, hogy valakit megölt, de most a szokásosnál is hirtelenebben történt.
Ekkor valaki halkan megköszörülte a torkát. Alakja a tűz fényén kívülre esett, így senki se láthatta, ki lehet az. Annyi biztos volt, hogy ismeretlen, mert a csapatból senki sem hiányzott – leszámítva a két némát, akik átadták magukat az élet körforgásának.
– Hé, te! – kiáltott Tuskó a hang irányába – Gyere ide és mutatkozz be! Senki sem szereti, ha a sötétben ácsorogsz és ijesztgeted a jónépet!
– Én kimondottan szeretek a sötétben ácsorogni. – jelentette ki hűvösen a női hang – Hogy titeket pedig mi rémiszt meg… teljességgel hidegen hagy.
Tuskó kiköpött erre a válaszra. Látszott, amint megy fel benne a pumpa, de még nem emelte fel a fegyverét – nem tudta, merre is van a cél pontosan. Páran felálltak és úgy lestek a vendég irányába, de átláthatatlan sötétség leplezte az idegen alakját – mintha körülötte megsűrűsödött volna az éjszaka.
Önjelölt vezérük végre megmoccant: biztos léptekkel elindult a hang felé, hogy megnézze magának a pimasz illetőt. De alig tett pár lépést, már teljesen más irányból hangzott fel a hang: – Nem vagy túl udvarias az idegenekkel. De ahogy nézem másokkal sem.
Tuskó ijedtében meghúzta a ravaszt, mire egy kődarab apró szilánkokra reppent szét. A női hang a háta mögül hangzott fel, még mindig a fénykörön kívül. Valahol gondolatai legalján felmerült egy kérdés, miként jutott egyik helyről a másikba ilyen gyorsan, ráadásul szinte nesztelenül, de ez nem bukott felszínre.
– Gyere elő te kurva, ne bujkálj, mint egy kis pisis!
Úgy tűnt, hogy ez hatásos volt. Az idegen végre előre lépett, hogy a tűz fénye megvilágítsa. A közelében ülők közül valaki felsikkantott, ahogy megpillantotta vendégük szürke, nem emberi szemeit. Mintha egy démon lépett volna közéjük valami ősrégi legendából. Ennél többet szerencsére nem lehetett látni belőle, mert egy hosszú, fekete köpeny fedte alakját. Csuklyája most hátára vetve lógott, így tisztán látható volt sápadt, hegyes arca. Valami leírhatatlan aura vette körül, ami szemmel nem volt látható, de az ember mégis megborzongott tőle. Képtelenségeket mesélt ez az aura, földöntúli dolgokról és misztikumról, melyek eddig csak a könyvek hasábjain léteztek.
– Baszki, de magas vagy! – mondta Tuskó, ami elsőre eszébe jutott. A vendégük ugyanis egy nőhöz képest tényleg nagyobb testmagassággal rendelkezett. A férfi sem volt alacsony, ehhez képest a nő egy fél fejjel volt hosszabb nála.
Csak egy hideg mosoly volt a válasz. A szürke szemek érzelemmentesek maradtak.
A hajléktalan ekkor megszólalt. Úgy nézett az idegenre, mintha valahonnan ismerné, vagy legalábbis egy történet egyik szereplője kelt volna életre előtte.
– Már hallottam rólatok.
Tuskó kérdőn nézett a csavargóra. Átfutott agyán, hogy most kéne lelőni az öreget, de nem akart egyszerre „gorombának” tűnni a vendég előtt.
– No lám. – szólt a nő – Feltételezem, hogy nem sok jót.
A hajléktalan szólásra nyitotta a száját, de Tuskó megelőzte.
– Mi lenne, ha végre bemutatkoznál? Hirtelen bukkantál fel, meglepődtünk meg minden, de már itt az ideje elmondani, ki a fene vagy te és hogy akadtál a táborunkra.
– Majd idős barátunk beszámol neked. Kíváncsi lettem, vajon milyen mendemondák terjengenek rólunk, én meg elmondom, hogy mennyiben igaz. Ha így megfelel – tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangon. Tuskó arcán rángás szaladt végig, de végül bólintott. A vendég intett a hajléktalannak, hogy meséljen, mire az nem is tett másként.
– Öhm… – fogott bele, de alaposan zavarba jött. Hirtelen minden szem rá irányult és az ő ismereteire voltak kíváncsiak. Miért van olyan érzése, hogyha képtelenséget mond, akkor valaki megöli? És nem feltétlenül Tuskóra gondolt. Pláne, ha igazak a híresztelések, amit pár régi cimborájával összefutva osztottak meg vele is. Már bánta, hogy nem velük tartott akkor, mert mindez nem történne meg vele, de most mégis beleszaladt. – Hát, nem sokat… igazából csak merő képtelenségeket.
– Akkor kétség kívül rólunk van szó. Folytasd hát.
A szürke szemű démon letelepedett közéjük a földre. Hegyes orrú bőrcsizma bukkant elő ruhaszegélye alól. Az anyaga néhol foltosnak tetszett, mintha vérfoltok pettyezték volna. A mellette ülő lány flegmán emelte fel orrát, majd inkább félrenézett. Bármennyire is megvetette a magas idegent, érezte, hogy veszélyes.
Az csak hidegen mosolygott továbbra is. Szemében gúnyos fények csillantak. Olyan volt, mint egy ragadozó, aki épp a prédával játszik unalmában. Nem siet, nem szalasztja el a megfelelő alkalmat a gyilkolásra.
A csavargó mindezt elhessegette a gondolataiból. Csak nem igaz mindaz, amit hallott!
– Beszélj. – ismételte a szürke szemű démon. Szavai halkak voltak, alig erősebbek a tűz pattogásánál, mégis tisztán értette, akinek szólt.
Az öreg hát megköszörülte a torkát ismételten, majd belefogott: – Pár napja csatlakoztam ehhez a csapathoz. Előtte magányosan jártam az utamat, de néha találkoztam pár régi cimborámmal. Sokan maradtunk meg a… „kollégák” közül, mi mindig ilyen életre voltunk szánva, mint a mostani. Egy hete is így történt, összefutottam egy régi barátommal.
– Fogd rövidre… – vetette közbe Tuskó, de szavait eleresztették a fülük mellett. Aki nem a vendégüket figyelte félelemmel telve, az a csavargó hangjára összpontosított.
– Egy szóbeszédről meséltek… Úgy hírlik, hogy veszélyes lények jelentek meg a világunkban, miután összeomlottak városaink és kifordult magából a mindenség.
Félve nézett a szürke szemű démonra, de az továbbra is csak mosolygott. Finom kezére támaszkodva csak hallgatott és nem szólt közbe. Tényleg érdekelte az, amit a csavargó mond.
– Szóval… ezek a lények olyanok, mint mi, emberek. Csak éppen… mesebeli hatalommal bírnak.
– Mesebeli hatalom? Korán van még a Piroska és Farkashoz, öreg! – vakkantott közbe megint Tuskó.
– Én csak azt mondom, amit akkor hallottam…
Az önjelölt vezér kiköpött. Még mindig szétvetett lábakkal állt és várta, hogy történjék valami akció, hogy közben használhassa fegyverét.
– És mit hallottál még, Johnson? – kérdezte előre dőlve a nő. Szemei kérdőn tekintettek rá, de közben mégis minden válasz készen kínálkozott benne. Tudta jól, mit fog még mondani a csavargó, aki a furcsa tekintetre visszanézve észre sem vette, hogy nevén szólították. Még csapattársai sem tudták, hogy ezzel a szóval párosították az elmúlt világban.
– Hogy megöltök mindenkit, aki bűnösnek számít a ti szemetekben és törvényeitekben. Hogy mágia van a kezetekben, amit senki sem tud felérni épp ésszel és ti csak ritkítjátok a megmaradt embereket…
A mosoly még szélesebb lett, kivillantak tűhegyes szemfogai. Röviden leemelte fejét, és behunyta szemeit.
Mindenki a válaszára várt: mit szól a hallottakhoz. Remélték, hogy megcáfolja a képtelenségnek hangzó szavakat. Akármennyire is ostobaságnak hangzott mindaz, amit a csavargó mondott, mégis félelem költözött a szívükbe. Természetesen Tuskó csak nevetett és megajándékozta a mellette lévő követ egy nagyobb köpéssel.
– Én nem ritkításnak mondanám, inkább tisztogatásnak. – szólt végül halkan a nő. A hangjától mindenkiben megállt az ütő – Elmossuk mindazt a szennyet, amire az Összeomlás sem volt képes teljesen – közben újból felemelte a fejét és Tuskóra nézett. – Mellesleg… az a halálszag, amit okoztál, kilométerekre érződik. Arra jöttem én is. – Aztán a következő pillanatban már nem volt a helyén: egyszerűen eltűnt.
Valaki felsikoltott. Tuskó abbahagyta a nevetést, s csak bamba pofát vágva leste a nő hűlt helyét.
– Ez meg hova lett…
– Előbb még itt volt!
– Mi az isten…
Egyszerre kezdtek el beszélni nagy lármát csapva. Tuskó két gorillája is felpattant a helyéről és most sután lesték maguk körül a sötétséget. Mintha még sűrűbb lett volna, mint bármikor eddig… Félelem markolt a szívükbe.
De az képtelenség, hogy bármi is igaz legyen a csavargó szavaiból!
– Gram, Hush, nézzetek körül a környéken! Csak nem ment messzire… egy ilyen zsiráfot ekkora sötétben is könnyű kiszúrni.
– Neked van fegyvered, főnök, nem lehetne hogy…
– Lóduljatok!
Gram és Hush szorosan egymás mögött haladva lépdeltek a sötét felé, a meleg tűz fénykörén kívül létező világba. De Gram alig lépett az éjszakába, elesett. Feje csak másodpercekkel később pottyant a tűz mellé, majd gyulladt meg bűzös lángokkal a haján keresztül. Mintha haja elvörösödve lebegett volna a feje körül, miközben arckifejezése éppen az ezen való csodálkozásba torzult.
Hush megállt. Csak egy pillanatra látta a véres kardot, mely sebesen vágta ketté Gram életét, s ez a röpke pár pillanat elég volt ahhoz, hogy földbe gyökerezzen a lába. Valami ott, a halandó szemmel nem látható világban egy sötét szörnyeteg rá vár. Ki tudja, talán már emeli is a vértől latyakos pengét, mint egy szamuráj, hogy megfossza őt is a…
Hátralépett, de ezt a gyorsaságot nem bírta. Érezte, miként hatol belei közé a hideg fém, hogy aztán kettészelje azokat. Több dolgot már képtelen volt felfogni, mert Tuskó fegyverének kerepelése hatol az éjszakába és az ő megcsonkolt testébe. Szeme még figyelte – miközben tudata lassan elfolydogált a halál mezsgyéjén – hogy a nő végre előrelép, de a golyók előtte pattognak egy láthatatlan falon.
Tuskó szinte eszét vesztette, mikor látta, hogy két gorillája halott. Mikor azonban azt is tapasztalnia kellett, hogy a golyók nem ártanak annak a démonnak, már üvöltözött. Teli torokból kiabált, mindenféle dolgot vágott ellensége felé, melyekről még önmagának sem volt tudomása. De ezeknek sem volt semmi haszna. A démon csak állt és öt figyelte. Alakját csak a golyóktól, mint a hűs vízen keltett finom hullámok meglebbenő fal torzította el pillanatok erejéig, de ő maga sértetlen maradt továbbra is. Várta, mikor ürül ki végre a tár.
Ez szinte pár pillanat alatt meg is történt.
Tuskó még fél percig nyomkodta a ravaszt, mely nem indított útjára több gyilkos töltényt.
A nő felkacagott rémisztően hideg hangon. Majd csettintett.
A férfi testét sötét lángok kezdték marni, melyek egészen a csontjáig haraptak. Felkiáltott, de akkor a szájába folytak a lángnyelvek. Bőre olvadni kezdett, mint gyertya lángjától a műanyag, majd folyt az ingére, nadrágjára. A földre vetette magát, hogy így meneküljön a lángoktól, de ehelyett az agyagos talaj tapadt a frissen mart sebekbe, majd keveredett leolvadt bőrével.
A csapat tagjai menekülni kezdtek. Belevetették magukat a sötét éjszakába minden félelmük ellenére és rohantak. Már messze jártak, mikor végre elhallgatott Tuskó, a hőn utált vezérük.
A szürke szemű démon pedig csak állt és figyelte, miként leheli ki lelkét a férfi.
A sötétből előbukkant még egy magas alak. Kinézete emberibb volt, mint a nőé, mégis érződött róla, hogy társak. Barna szemét az áldozaton nyugtatta, miközben komótosan rágyújtott. Tuskó csapata – még mindig remegve – kapta fejét a megjelenő alak irányába.
– Köszönöm az instrukciókat, Rabán. A maradék már ártalmatlan, továbbállhatunk.
Ezzel a két idegen egy szemvillanás alatt eltűnt.

*

Johnson a csavargó – mint kiderült – nem beszélt ostobaságokat. Szavai bár kételyekre épültek, mégis igaznak bizonyultak.
Sok hasonló eset volt abban az évben és az elkövetkezőkben is. Az emberek csapatokat alkottak a túlélésért és mikor a becsvágyóbbak egymásnak uszították a tagokat, megjelentek a pusztításra szomjas lények. Az emberek szemében egytől-egyik szörnyek voltak, s ez a tény akkor sem változott, mikor fokozatosan rádöbbentek, hogy csak a gonosz embereket pusztították. Még a Tuskóhoz hasonlatos lények is szánandóaknak bizonyultak, ha a gyilkos szörnyek keze által lehelték ki párájukat.
Hiába, az első világ szelleme nem volt egykönnyen elpusztítható. Makacsul megragadt az emberekben, s azok őrizték magvát magukban évszázadokig. Nehéz volt kiirtani, de ezek a „szörnyek” sokat küzdöttek ellene.
Ha már lényegében létezésük oka tulajdonképpen ez volt: pusztítás és irányítás.
Szent kötelességüknek érezték, hogy változtassanak a világ rendjén – azon, mely az emberek kezében oly rossz irányt vett az elmúlt párezer évben... És ennek érdekében sokaknak kellett a megsemmisülésbe kerülniük.
Nem csoda, ha több száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy valamelyest csökkenjen ez a gyűlölet. De ennek a megszűnése sosem történt meg teljesen.